– Az is megérne egy tanulmányt, ahogy az Illés ötvenéves jubileumára a régi dalokat az új együttesek átdolgozták.
– Jólesett hallgatni. Mindig azt gondoltam, hogy a dal maga a lelke ennek a kommunikációs eszköznek, a hangszerelés pedig minden korban más. Ahogy a nőknél is: a divat állandóan változik, de a lényeg ugyanaz marad. Egyébként az is érdekes, hogy melyik dal marad meg. Nehéz megjósolni, melyik az, amelyiket majd húsz-harminc vagy esetleg ötven év után is szívesen hallgatnak. Az István, a királlyal már 32 évnél tartunk. Lehet, hogy Levente ezt nem szívesen hallja, néha vádolták is azzal a darabot, hogy nem is igazi opera, mert tulajdonképpen csak dalokból áll, szerintem éppen ez a sikerének a titka. Bár vannak benne komoly zenedramaturgiai megoldások, azért azok a dalok tartják meg, amelyeket mindenki ismer. Persze hozzá kell tenni, hogy a klasszikus operák között is sokban vannak olyan dalok, amelyeket mindenki ismer, sokféleképpen fel is dolgozzák ezeket, és amikor beül a közönség az opera-előadásra, ezeket a dalokat várja.
– A hatvanas évek korszaka meghatározó maradt nemcsak a műfajban, hanem az egész kulturális életben, az ekkor született dalok jelentős része örök sláger.
– A hatvanas évek az egész világ szellemiségében nagyon erős paradigmaváltást jelentettek, aminek máig ható következményei vannak természetesen a kulturális életben, de az emberek egymás közötti kapcsolatainak demokratizálásában is.
– Mind az öltözködési kultúra, mind a hajviselet jelentősen megváltozott, az egyéniség ekkor került előtérbe.
– Régi konvenciók halmazai dőltek össze, és egy új nemzedék új megoldást keresett a világ konfliktusaira. Ezeknek a megoldásoknak nagy része még akkor is érvényes, ha időközben kiderült, hogy nem tudják megoldani a világ összes problémáját. Nem véletlen, hogy ezt a generációt hívják a mai napig nagy generációnak.
– Ez a generáció az, amelyik két világháború után eszmélt öntudatra, és szakítani akart az ezekhez vezető mentalitással.
– Ekkor jelent meg a környezettudatos magatartás, az a felismerés, hogy az iparosodásnak vannak határai. A fenntartható fejlődés gondolata, az, hogy a környezettel együtt kell tudni élni, és ebbe beletartozik a másik nép, a másik ország, a másik kultúra is, ez a mai napig érvényes. Én legalábbis a mai napig nem érzek indokot arra, hogy megváltoztassam azt a szellemiséget vagy azt a világnézetet, ami akkor kialakult bennem. Én ugyanannak érzem magam, bár ahogy gyülekeznek az évtizedek, az ember bizonyos ciklikusságra, periodicitásra ráeszmél. Édesapám foglalkozott sokat a Kondratyev-féle 40-50 éves gazdasági ciklusokkal, és élete vége felé azt mondta, hogy ezek a ciklusok nagy valószínűséggel nemcsak a gazdasági életben vannak jelen, hanem a társadalmi folyamatokban is kimutathatók. Én már felismerem, hogy „ezek ugyanazok”. Bizonyos jelenségek ismétlődnek, amelyeket egyszer már megéltem, és csak remélni tudom, hogy bizonyos tragédiákat sikerül annak tudatában elkerülni, hogy emlékszünk arra, milyen folyamatok vezettek hozzájuk. Bár ahogy mondják, a történelem azt tanítja, hogy az emberek sosem tanulnak a történelemből.
– A hatvanas évek éppen attól volt szép, mert a nagy generáció elhitte azt az illúziót, hogy képes megváltoztatni a világot, és ez a hit hatalmas szellemi energiát szabadított fel.
– Döntően megváltoztatta a társadalmi viszonyokat, főként a nyugati világban, de a mindennapi kultúrában a keleti országokra is nagy hatással volt. Az, hogy az alapvető emberi jogok érvényesülni tudnak, és az, hogy a közösségi erőfeszítések mellett az egyéni teljesítmények is jelentős szerepet játszanak, nagyon fontos abban a világban, ahol a társadalmi energiák legnagyobb tartaléka a személyes emberi kreativitásban van. Azért nem kedvelem azokat a törekvéseket, amelyek mintegy uniformizálni szeretnék a gondolkodást, a magatartást, és az emberek közötti különbségek elfogadása helyett a különbözőségek megszüntetésére törekednek, mert ez a kreativitást nagymértékben elfojtja és korlátozza. Szintén közgazdász édesapám mondta, hogy a nemzeti vagyon túlnyomó többségében az emberek fejében van, abban a tudásban, teremtőkészségben, amivel minden egyes ember rendelkezik. Az a társadalom lesz gazdagabb, eredményesebb, erősebb, amelyik ezt a tartalékot képes kihasználni, ehhez azonban nagymértékben kell biztosítani és védeni a személyes autonómiát és szabadságjogokat. Ennek adhat némi igazolást, hogy a nagy multicégek szinte mindegyike Amerikában kezdte kis cégként, és ott találta meg azt a légkört, amelyikben a kreativitásának köszönhetően fel tudott nőni a világot behálózó óriáscéggé. Én olyan Magyarországot szeretnék, ahol ez hasonlóan működhet, ahol a különféle kezdeményezéseket nem kíséri gyanakvás és korlátozás. Bizonyos szempontból joggal mondjuk, hogy a világ, illetve Európa közepén vagyunk; ez azt is jelenti, hogy itt minden megtalálható egy kicsit, ami a világban van. Ennek fényében a kirekesztés nem tűnik logikus és követhető magatartásnak. Ha elfogadjuk, hogy Koppány és István is mi vagyunk, akkor az ország érdeke az, hogy itt mindenki otthon érezze magát.