Gyógytúra a Távol-Keletre

Európa erőt meríthetne Ázsia vitalitásából, hitéből, élni akarásából.

Úgy adódott, hogy az elmúlt napokban három ázsiai országot is meglátogathattam a Baptista Szeretetszolgálat munkatársaként. Van bennük sok közös: gyakran kerülnek be a hírekbe a természeti csapások miatt, és egyik sem a gazdagságáról híres. Az első felkeresett ország Nepál volt, ahol nemrég, egészen pontosan április huszonötödikén egy 7,9-es erősségű földrengés pusztított, melynek következtében 7652-en veszették életüket, majd húszezren megsérültek, és közel kétszázezer lakóház semmisült meg. Vendéglátóink, nepáli baptisták, érkezés után azonnal felvittek a fővárost körbeölelő hegyekbe. Kétezer-hatszáz méter magasra kapaszkodott fel a terepjáró úttalan utakon, hogy meglátogassunk néhány családot, akik elveszítették otthonukat.

Ezek az emberek harsogó zöld területek és gomolygó párafelhők között élnek, percenként készülhetne róluk egy National Geographic-címlap, de ha belelátunk az életükbe, azonnal kiderül, milyen keményen meg kell küzdeniük a túlélésükért. Százméteres szakadékok felett elvezető ösvényeken hordják a vizet a pokrócnyi rizsföldjeikre, egész nap dolgoznak, hogy meglegyen a napi egyszeri ennivaló, és ha este, munka után át akarnak menni a légvonalban néhány száz méterre lévő szomszédjukhoz, le kell menniük a völgybe, hogy utána felkapaszkodjanak a másik magaslatra. Az iskola, a bolt hosszú gyaloglásra van, a szerencsésebbekhez kivezették a villanyt, a víz az égből jön – most éppen monszun ideje van, ezért a kelleténél is nagyobb mennyiségben. Jól elvannak térerő és világhálós kapcsolat nélkül, és ha betegek lesznek, nem helikopter jön értük a hegyre, hanem háton kell levinni őket az orvoshoz.

A természeti csapás áldozatai nem panaszkodnak, hálásak minden adományért – magyaroknak is köszönhetően azóta új, ideiglenes hajlékban élnek, mely valójában egy galvanizált lemezekből és vascsövekből összetákolt, fészerszerű épületet jelent. És itt is boldogok: nem problémáznak azon, mikor lesz hajlított képernyőjű televíziójuk, és hogy alakul a Brent olaj hordónkénti ára a tőzsdén.

A másik állomás Burma, mai nevén Mianmar volt. Többször jártam itt; 2008-ban, a Nargis-ciklon után a katonai junta nem engedte be a mentőcsapatunkat, így ketten, kerülőúton, turistavízummal lógtunk be az országba, és vittünk adományt a túlélőknek. Akkor még jószerével alig volt aszfaltozott út a fővárosban, Rangunban, egy SIM-kártya a helyi mobiltelefonhoz ezer dollárba (!) került, és valutát váltani csak állami helyen, megszabott árfolyamon lehetett.

Azóta nagyot változott itt is a világ – ugyan a tábornokok még nem engedték ki a kezükből a hatalmat, de elengedték a politikai foglyokat és megszüntették a munkatáborokat. A buddhista ország elképesztő ritmusban változik, és ez nem maradt észrevétlen. A világ elkezdte lerohanni őket: a 2,7 millió utasra tervezett ranguni nemzetközi repülőtér a kapacitásán jóval felül üzemel, évi hárommilliónál több utast fogadva, de már épül egy új légikikötő évi 12 millió utas kiszolgálására. Immár széles autóúton haladhatunk a városban, sztrádák is épültek vidékre, szállodák, toronyházak nőnek ki a földből – legutóbb tavaly ősszel jártam arra, de a városnak vannak olyan részei, amelyek azóta is gyökeresen megváltoztak, így nem lehet rájuk ismerni.

Mindezt a fejlődést úgy sikerült elérni, hogy állandóan van valami nagy baj – most éppen olyan áradások voltak, amelyek az ország területének kilencven százalékát érintették, és több milliárd dolláros kárt okoztak.

Az utolsó megállóm az ázsiai turizmus egyik fellegvárában, Thaiföldön volt, ahol meglátogattam az unokahúgomat. Tíz évvel ezelőtt, a cunami után jártam erre – az akkori katasztrófában csak Krabi szigetén néhány perc alatt ötezer szállodai szoba ment tönkre, és több száz turista meghalt. Phi Phi szigetén akkor még csak néhány szálloda volt, és ezeket is nehéz volt újra üzemeltetni, mert nagyon nehezen találtak hozzá személyzetet. A helyiek ugyanis azt állították, hogy a tragédia után ottmaradt turisták hangját, gyerekkacagást, különféle nyelveken zajló beszélgetéseket véltek hallani, sőt még az is előfordult, hogy a „szellemek” meghívták őket egy italra.

Hamar sikerült túllépni ezen az állapoton – mára a sziget minden egyes lakható négyzetméterét beépítették. A hajdani exkluzív turistaparadicsom részeg fiataloktól hangos, akik kis vödrökből isszák az energiaitalból, sörből és pár deci töményből álló különös koktélt. Épül egy pláza is a keskeny földnyelven, és esténként olyan zsúfoltság van a szórakozónegyedben, hogy ha nem lenne a majdnem százszázalékos páratartalom, az ember könnyen a Gozsdu-udvarba képzelhetné magát. Persze arról kell és lehet is vitatkozni, hogy ez jó-e, és mit nyert a természet ezen a cserén, de az látszik, hogy elképesztő mennyiségű pénzt hoznak ide a látogatók.

A sok millió turistának köszönhetően Thaiföld talpra állt, pedig az elmúlt években érte minden, ami érhette: belpolitikai válság, repteret megbénító sztrájk, bombamerényletek, madárinfluenza, SARS. Most, hogy Európában nyár van, főleg kínai és indiai látogatókkal van tele a part, de ahogy kontinensünkön egyre hidegebbre fordul az idő, érkezni kezdenek a finnek, a svédek, az angolok és mások chartergépei, hogy aztán decemberben egy szabad szoba se legyen a térségben.

Ha már szóba került Kína: jól tudom, hogy tőzsdepánik van náluk, és sokan a gazdasági lufi kipukkanásáról beszélnek, de ennek hatása egyelőre nem látszik Ázsiában – mindenütt sokat költő, hangos kínai csoportok szállják meg a turisztikai látnivalókat és a luxushelyeket. Fogyasztanak, élvezik az életet, méregdrága okostelefonjukkal elkészítenek néhány száz szelfit magukról, aztán hazamennek dolgozni. Hozzájuk hasonlóan megjelentek az indiai tehetősek is – immár százezrével vannak olyanok a felső középosztályból, akiknek nem gond kifizetni pár ezer dollárt egy hat-nyolc napos vakációért.

De nem csak a gazdagoké a világ – Burmában, Nepálban vagy Thaiföldön a legszegényebb piaci kofa vagy utcai koldus arcán sem látni azt az életuntságot és reményvesztettséget, amely itthon ötpercenként szembejön velünk a pesti utcán. Valahogy bíznak a jövőben, értékelik a hétköznapok szépségeit, és nem bonyolítják túl az életüket még azok sem, akiknek társadalmi vagy anyagi helyzetük okán bőven lenne okuk a panaszra. Ha alkalmunk van velük pár percet elbeszélgetni, hamar elszégyelljük magunkat a kishitűségünkért – olyan mérhetetlen optimizmussal, nyitottsággal és derűvel állnak a jövő elé, hogy lelkesedésükből még nekünk is jut a hazatérésig.

Néha azért is megérni kilépni Európából, hogy észrevegyük, mennyire elfáradt, kedvetlen, megcsontosodott világban élünk. Pedig nem lenne okunk a panaszra: tökéletes helyen lakunk, errefelé sokkal kevesebb a természeti csapás, és anyagiakkal is lényegesen jobban állunk, így jobb sorsunk lehetne, mint a világ többi részén élő embereknek. Szilárd alapokon állunk, de valamiért mégis elveszett a lendületünk, a belső békénk és a jövőbe vetett hitünk.

Ázsiában sokszor a semmiből teremtenek csodát, mert van kedvük, hitük és erejük megcsinálni, még akkor is, ha a természet nem mindig partner ehhez.

Sokan kérdezik tőlem, miért utazok ilyen sokat. Terápiás célból, szoktam válaszolni, és ezen többnyire nevetnek az emberek. Pedig így van: Ázsia például hatékonyabb, mint a legjobb antidepresszáns.