Az elnémított nyilatkozat

Antall József beszédét a frissen kinevezett tévéelnök nem engedte adásba.

Egyesek attól számítják, hogy a nemzeti kerekasztaltól úgy álltak fel a tárgyaló felek, hogy nem alkották meg a médiatörvényt. Ezért a különböző pártok igyekeztek minél nagyobb befolyásra szert tenni a médiában, amely megállapodás híján afféle szabad préda volt. Pozsgay Imre, a Németh-kormány médiaügyekben illetékes államtitkára 1990. január 4-én egy saját belátása szerint összeállított elnökséget nevezett ki a Magyar Televízió élére. Az elnökségnek Nemeskürty István lett az elnöke, tagjai Chrudinák Alajos, Czigány György, Dömölky János, Gombár Csaba, Horváth Ádám, Pálfy G. István, Vitray Tamás voltak. Az elnökség első tette az volt, hogy leváltották Aczél Endrét a Híradó és A Hét főszerkesztői posztjáról, s Pálfy G. Istvánt tették a helyére. Bár a Pozsgay Imre által összeválogatott grémium volt a tettes, Aczél leváltása hatalmas felháborodást váltott ki a baloldalon. Válaszként Csurka István a rádió Vasárnapi Újságjában a tiltakozókat „új Lenin-fiúknak” titulálta, aminek következménye újabb hatalmas botrány lett.

Sokan, maga Csurka is, Aczél Endre leváltását és az azt követő felindultságokat vélték a médiaháború kezdetének. Mások az MSZP tulajdonában lévő megyei napilapok gyors és kétes tisztaságú privatizációját tartják a médiaháborút kirobbantó momentumnak. A 18 megyei napilapot két nagy csomagban adták el, gondosan ügyelve arra, hogy még az MSZMP-től megmaradt munkatársak és az MSZMP-s hang megmaradjon. Vannak, akik a médiaháború kiindulópontjának Baló György választási műsorban mutatott elérzékenyülését tartják. A kormánypártok hívei szerint Baló műsorvezetőhöz méltatlan módon reagált, amikor egyértelművé vált, hogy az SZDSZ elveszítette a választásokat. Hozzátéve, hogy a koalíció azt is durva sértésnek tartotta, hogy Vajda Mihály filozófus megállapította a nyilvánvaló tényt, miszerint a gazdaságilag fejlettebb Dunántúlon az MDF szerepelt jobban.

A választások második fordulója után a Pozsgay összeállította elnökség testületileg lemondott, és az addigi gazdasági vezetőt, Szalacsi Tóth Albertet nevezték ki az MTV ideiglenes ügyvezető elnökének. Szalacsi a műsorrendbe nem nagyon szólt bele, így nem tudni, ki a felelős azért, hogy a kormány eskütétele helyett focimeccset közvetített a televízió. Némelyek ezt a döntést tartják a médiaháború kiváltó okának. S végül akadnak olyanok is, akik a médiaháború kitörését a médiaelnökök kinevezésétől számítják. A paktumnak megfelelően az elnököt a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevezte ki. 1990. augusztus 1-jén Gombár Csaba került a Magyar Rádió és Hankiss Elemér a Magyar Televízió élére.

Mindkettőjüket a szakmájában kiemelkedő, és ami nem mellékes, független szellemiségű alkotónak tartották. Az induláskor egyöntetű bizalom övezte munkájukat. Mindkettőjüktől elvárták, hogy a két intézményből mihamarabb takarítsák ki a kommunizmusban kompromittálódott vezető szerkesztőket és munkatársakat. Ám ezzel felettébb kényes helyzetbe kerültek, mert jó néhány korábban harsány bolsi akkorra már a jobboldal „meggyőződéses” híve és hangadója volt. Hankiss, aki kényesen szeretett volna ügyelni a politikai kiegyensúlyozottságra, több logikusnak látszó, de rossz döntést hozott. Az elnök egyoldalúnak és elfogultnak találta a Pálfy G. István szerkesztette Híradót az 1-es csatornán.

Erre lehetőséget adott egy másik társaságnak, hogy a 2-es csatornán csináljanak egy ellenzéki ellenhíradót. Ez volt az Egyenleg. Ha valaki addig nem tudta volna, hogy milyen is az igazi egyoldalúság és elfogultság, az az Egyenlegből hamar megtanulhatta. Megjegyzem, valószínűleg ez a médiaháború elhúzódásának egyik fő oka: a felek nem tárgyilagosságra törekszenek, hanem elfogultságban akarják felülmúlni a másikat.
De térjünk vissza Antall József el nem mondott beszédéhez, amely „elnémított nyilatkozat” címmel került be szellemi, politikai hagyatékába. Hankiss Elemér óriási hibát követett el, amikor a miniszterelnök feltételezett pártoskodását ellenzéki pártoskodással akarta ellensúlyozni, s erre a beszédre Göncz Árpádot kérte fel. A köztársasági elnök a nemzet egységét megtestesítő, pártok fölött álló személyiség (kellene hogy legyen), aki hivatásánál fogva nem tehet pártpolitikai nyilatkozatokat.

Amikor Hankiss a köztársasági elnököt kérte fel, azt (az egyébként igaz) látszatot keltette, hogy Göncz Árpád igenis részrehajló egyoldalúsággal látja el hivatalát. Talán ebben az esetben a nehezebb felfogásúak is megértik, mit jelent valójában „a nemzet nem lehet ellenzékben” mondás. Nyilván Göncz Árpád is észbe kapott, vagy időben figyelmeztették a szereplés ellentmondásos voltára, ezért visszakozott. Így Antall beszéde, amely a legkevésbé sem volt kampányszózat vagy pártos propaganda, bekerült a tévé archívumába. Az ország rendkívüli nehézségeit és halk reményeit ecsetelő gondolatok némelyike ma is elmondható lehetne. Ha elhangzott volna, valószínűleg az sem fordította volna meg az önkormányzati választások végkimenetelét, de a kormánypárti vereség mértékét talán csökkenti. S elképzelhető, hogy a taxisblokád is megelőzhető lett volna.