Politizálhat-e az egyház? Az elmúlt huszonöt évben rendszeresen felvetődik ez a kérdés. Több-kevesebb vehemenciával megvitatják, majd az újabb vita kirobbanásáig nem történik semmi. Mintha a kérdés kielégítő megválaszolása meghaladná az emberi elme teljesítőképességének határait, amire bölcs egyházi emberek elégedetten bólogatnak: effajta ügyekben a földi – jobban mondva: a földhözragadt – ész nem illetékes. Holott a rendszerváltás előtt ez is eldöntött, megoldott probléma volt. Az egyház, pontosabban az egyházak nem politizálhattak, s ezen jótéteményért cserébe időnként a rendszert dicsőítő politikai nyilatkozatokat kellett tenniük. Akkoriban az egyházakat már elválasztották az államtól, de az államot az egyházaktól még nem.
Az utóbbi napokban három esetben keltett országos figyelmet a „politizáló” egyház. Felcsúton a katolikus templom előterében gyűjtöttek aláírást a bevándorlási kvóták ellen. A Hír TV riportere Mészáros Lőrincet, a település polgármesterét támadta le a vádnak ható kérdéssel, hogy ki adott utasítást az aláírásgyűjtésre. Majd miután megkapta az előre borítékolható választ, miszerint Mészáros nem tudja, azt kezdte firtatni, hogy ki lehet a felelős érte. Amire Mészáros azt találta kibökni, hogy szerinte a Hír TV. Szeretnénk remélni, hogy a polgármester úr csak ironizált, bár hogy őszinték legyünk, ez ideig nem igazán a magával ragadó humorával tűnt ki.
A Felcsúton, a templomban folytatott politikai tevékenység kérdése valószínűleg csak ürügy volt, hogy a miniszterelnök barátjaként ismert Mészáros Lőrincet kényelmetlen helyzetbe hozzák. Ám néhány nap múltán egy győri templomban prédikáció közben szólította fel a plébános a híveit, hogy írják alá a tiltakozóíveket, amin sokan ismét roppantmód felháborodtak – főleg azok, akik nem szoktak templomba járni és hitszónoklatokat hallgatni. A harmadik eset jóval több figyelmet érdemel, mint a korábban említettek: Osztie Zoltán belvárosi plébános, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ) elnöke egy konferencián, majd a Népszabadságnak adott interjúban is határozottan kijelentette, hogy a papoknak igenis politizálniuk kell, ami a mai modern, világnézetileg semleges társadalmakban bizony eretnek állítás.
Az egyházak és a politika viszonyának vizsgálatakor az első – s valójában mindjárt leküzdhetetlen – nehézséget az okozza, hogy az egyház nem csupán e világi intézmény, hanem üdvtörténeti hivatása van. Sőt ez a transzcendens szerep minden egyház lényege, hiszen a sajátos nem e világi cél hívja életre, tartja egyben és működteti őket. (Megjegyzendő: az elmondottak többé-kevésbé minden egyházra érvényesek, de esetünkben a könnyebbség kedvéért csak a keresztény egyházakról esik szó.) Az ebben a tapasztalati világon túli értelemben meghatározott egyház – Jézus Krisztus misztikus teste – fölötte áll minden e világi tülekedésnek, így értelemszerűen a politikának is. Jézus „politikai” programja Isten országának építése, amely köztudomásúlag nem e világból való. Az egyház feladata, hogy e felé az ország felé irányítsa az embereket, ehhez a pártosodásnak, érdekérvényesítésnek, hatalomtechnikának és hasonlóknak semmi közük sincs.
A nem e világból való országot azonban már őskeresztények is szerették volna itt a földön berendezni. Így az egyház nemcsak az üdvtörténetben játszik szerepet, hanem a történelemben is, és nemcsak transzcendens meghatározással bír, hanem szociológiaival is: a Jézus Krisztusban hívők közössége. Ez a definíció pedig egy politikai intézményt ír le. Az egyház nemcsak transzcendens célokkal, Jézus tanításainak megőrzése végett jött létre, hanem a hívek hétköznapjaiban is szerepet kapott. Ne feledjük, másfél évezreden át az egyház jelentette a társadalom számára az oktatást, az egészségügyet, a helyhatóságot és a közigazgatást. Egy időben ő volt a világi hatalom is, sőt transzcendens szerepéből adódó tekintélyét politikai hatalmának erősítésére használta.
Erre az ellentmondásra reagált a felvilágosodás, megpróbálván visszaterelni az egyházat az eredeti küldetéséhez. Igyekeztek minden világi funkciójától megfosztani, de hamar kiderült, hogy az állam képtelen minden területen, hiánytalanul pótolni az egyházat. (Mind a polgári társadalmak, mind a szocializmus ez irányú kísérletei hamar csődöt mondtak.) A XIX. század második felében lezajlott kultúrkampf nyomán az egyház megőrizte a lehetőséget, hogy oktatási, egészségügyi, szociális és karitatív tevékenységet folytasson, de csak az állam által meghatározott keretek között. Elvileg elkülönültek az állami és az egyházi kompetenciák, és ennek szellemében a két fél egymástól elválasztva, de nem egymástól függetlenül működik. Ez elvben azt jelentené, hogy az egyház az üdvtörténeti hivatását tölti be, míg az e világi politika alakítása az állam feladata marad. Ám miként a szétválasztás sehol sem valósult meg tökéletesen, a tevékenységi jogosultságok kontúrjai is bizonytalanok.
A legtöbb ember igényli, hogy tanácsokat, eligazítást kapjon mindennapi gondjait illetően, és ha civil fórumhoz nem nagyon fordulhat, az egyház lehet segítségére. S hol a határ politika és közélet között? Lefordítva ezt az írásunk elején említett konkrét esetekre: az illegális bevándorlást szentesítő letelepítési kvóták elleni tiltakozás vajon pártpolitikai huzakodásnak minősül? Ha a katolikus pap az iszlám terjeszkedése ellen prédikál, az meghaladja egy keresztény egyház hivatalos képviselőjének kompetenciáját? Egyáltalán, a világnézetileg semleges államban bevihető-e a templomba bármilyen világnézetileg kérdéses közügy? Mint amilyen a hittan oktatása vagy az egyházi ünnepek egyházi jellege? A hívek kitől várhatnának megbízható, bensőséges lelki támaszt, ha nem a papjuktól? Bármelyik politikai szervezet témába vágó sajtótájékoztatójától: aligha. Itt válik egyértelművé Osztie atya nyilatkozata, miszerint az egyháznak és a papoknak politizálniuk kell, hiszen a hívek ezt várják tőlük.
Ugyanakkor az értelmiség jelentős része – s itt nem csak a liberálisokról, baloldaliakról és ateistákról van szó – úgy gondolja, az egyház tartsa távol magát mindenféle politikától, illessék bár azt a közélet névvel, akkor is. Ennek az alapállásnak nagy tábora és figyelmen kívül nem hagyható hagyománya van, hiszen a magyar kultúra legjelentősebb alkotói Berzsenyitől kezdve Petőfin, Jókain, Mikszáthon át Ady Endréig, sőt József Attiláig az istenhívő, de antiklerikális progresszió képviselői voltak, mintegy száz-százötven évre előre befagyasztva a korszerű gondolkodás lehetőségeit. Mert véget érhetett a kultúrkampf, kimúlhatott a kádárizmus erőltette „modus vivendi”, olyan tételt, hogy az egyház nem politizálhat, sehol nem fektettek le, nem ratifikáltak, nem hitelesítettek sem népszavazással, sem anélkül. Ez az antiklerikális értelmiség önkényes határozata, amely maximum őket kötelezhetné, de az egyházat semmiképp.
Nemrégiben idéztem a Mindszenty József vezette püspöki kar 1949-es választások előtti körleveléből, amelynek a lényege az volt, hogy keresztény ember nem szavazhat a kereszténységet megsemmisíteni akaró pártra. Az antiklerikálisok azóta is háborognak ezen a kijelentésen, pedig az egyház embere nem mondhat mást, és minden későbbi szavazásnál is ezt kell hirdetnie. Az üdvösség ugyanis, legyen bár szétválasztva az egyház és az állam, nem Isten tagadásán át érhető el.
