Megakadt a szemem a tekintélyes amerikai politikai portál, a Politico február 24-i cikkének címén: „Trump és Sanders Európává változtat minket.” Az írást, amely inkább volt publicisztika, mint ténycikk, a Missouri Egyetem újságíró-iskolájának tanára, Gareth Harding jegyezte, ő amúgy évtizedek óta ír a legnagyobb lapoknak Európáról, miközben Brüsszelben is tanít. Mégis olyan botorságokba bonyolódott, mint hogy „Amerika megkapja első dózisát az európai politikából”, ezt pedig azzal indokolja, hogy Donald Trump szélsőséges – márpedig Európában szerinte a közvélemény-kutatásokban vezetnek a szélsőjobboldali pártok –, Bernie Sanders pedig olyan szocializmust hirdetett, amelyhez hasonlót Európában kormánypártok is képviselnek. Harding egy-egy európai politikussal is párhuzamba vonta a két elnökjelölt-aspiránst: a republikánus Donald Trumpot a szintén harsány üzletemberhez, Silvio Berlusconihoz hasonlította, míg Bernie Sanders mellé a brit Jeremy Corbynt állította. Utóbbi még érthető – a külföldi trendeket is árgus szemmel figyelő hazai ifjúbaloldali blog, a Kettős Mérce is említette már őket egy napon –, hiszen Sanders maga is gyakran hangoztatja, hogy a skandináv szocialista jóléti modellekből táplálkozik. A Corbyn-párhuzam abból a szempontból is helytálló, hogy mindketten a pártjuk balszéléről „támadtak”, Corbyn ráadásul sikerrel is járt (hogy egy választáson is sikeres lehet-e, az kérdéses).
Donald Trump esetében az európázás viszont egyáltalán nem állja meg a helyét. Az elitellenességből, valamint a fehér amerikaiak mindennel szembeni dühéből merítő és azt kihasználó ingatlanmágnás nem európai, hanem tipikusan amerikai figura. Ő az az apucitól kapott pénzből self-made manként óriási vagyonra szert tevő politikus, aki beteljesítette az amerikai álmot. Nem olyan, mint az európai populisták, mert jóllehet hasonló ígéretekkel játszik rá az indulatokra, mint az Atlanti-óceán innenső felén dolgozó pályatársai – bár ezt sokan kikérnék maguknak –, Trump inkább amolyan valóságshow-s médiaszereplő, aki mindig mond egy meglepőt, hogy rá figyeljenek. Ám Harding cikke nem csak emiatt problémás. A méltán híres Politico olyan írást engedett megjelenni, amelyben Európát szélsőséges erők (jobboldali radikálisok és skandináv típusú szocializmust hirdetők) által uralt helyként mutatják be. Olyan helyként, ahol mintha csak a populizmus és az idegengyűlölet révén lehetne kormányozni.
Európa rossz színben való feltüntetése, lenézése, szitokszóként való alkalmazása és terjedő mételyt árasztó, lecsúszott kultúraként történő bemutatása egyébként meglepő fordulat az amerikai közbeszédben. Az Európából sarjadt országban még a XX. században is inkább felnéztek az öreg kontinensre, mintsem két lábbal tiporják elődeik leszármazottait. Sok amerikai máig irigyli Európát a gazdag történelméért, hiszen két és fél évszázados múltjuk miatt a gyökértelenség érzésével kénytelenek együtt élni. Ezt az érzést korántsem enyhíti, ha Európáról távolságtartó gőggel, az amerikai felsőbbrendűséget hangoztatva beszélnek.
Ám a gyökértelenség nemcsak átok, hanem áldás is: az Egyesült Államok képes volt olyan politikai rendszert kiépíteni magának, amely nélkülözte az európai gyermekbetegségeket, és sok szempontból működőképesebbnek bizonyult (és bizonyul a mai napig), mint az európai berendezkedések. Egy amerikai ezért nézi le oly könnyen Európát, látva, hogyan működik (vagy inkább hogyan nem), például a folytonos kormányválsággal küzdő Olaszország és Belgium vagy akár az Európai Unió. Sok amerikai számára teljességgel elképzelhetetlen, miért zajlanak úgy a politikai ügyek Európában, ahogy, de nem gondolnak bele, ők miért válhattak sikeresebbé, mint Európa. Az Egyesült Államok politikai rendszerét ugyanis paradox módon éppen a gyökértelenség miatt lehetett olyanná alakítani, amilyen: nem terhelte a történelmi múlt a döntéseiket. Az újrakezdés adott lehetőséget Amerikának, hogy elkerülje az „Európává válást”, ám ez nem jelenti azt, hogy Európa alsóbbrendű lenne, mint az Egyesült Államok. Éppen ellenkezőleg: Európának a múltja ad tekintélyt – a görög demokráciától a francia forradalomig. Az amerikaiak demokráciaterjesztése – amelynek sikeressége és jogossága kérdéses – sem amerikai találmány: Európa a gyarmatbirodalmakkal tett hasonló kísérletet a kontinens politikai, vallási, civilizációs berendezkedésének terjesztésére.
Európa tehát nem szitokszó, hallatlanul gazdag múlttal. Jelene problémákkal terhes, jövője remélhetőleg van. Lenézni semmiképpen sem ildomos. Főleg akkor nem, ha az Egyesült Államok anyagi hasznot is remél az egykori gyarmattartóit is magában foglaló Európától – a transzatlanti kereskedelmi és befektetési partnerségről (TTIP) szóló szerződés aláíratása, úgy tűnik, Amerikának ma fontosabb, mint Európának.
