Megszoktuk már – bár soha nem szabad belenyugodnunk –, hogy nemzeti ünnepeinket primitív pártrendezvényekké silányítják különböző kényszeres és önjelölt politikai tényezők. Persze a propagandát ott kell kifejteni, ahol eleve tömeg van, s némi hallgatóság becserkészhető, márpedig március 15. minden évben ideális alkalmat teremt az efféle politikai „igehirdetésre”, vagy – nevezzük nevén a dolgot – magamutogatásra. Az idei ünnep ebben is különleges volt. Mert a pártok bármennyire próbálják is saját magukat előtérbe tolni, kénytelenek azt is megjeleníteni többé-kevésbé, hogy mit kíván a magyar nemzet. Ám idén még ez a mutatvány sem jött össze nekik. De mielőtt kitérnénk erre, szóljunk előbb a kormány által levezényelt hivatalos tömegrendezvényről, mert az sem volt az a kimondottan éteri tisztaságú ünnepi megemlékezés, hanem inkább a napi pártpolitikai szempontokhoz igazított aktualizálás.
Persze azt is figyelembe kell vennünk, hogy a kormány ilyenkor mindig különleges státust élvez, ugyanis a kormányfőtől joggal várják, hogy mindig, mindenkor konkrét, éles, a napi politikai problémákra reflektáló beszédet mondjon. A miniszterelnök természetesen a migránsválságra futtatta ki a szónoklatát, ami a kormány számára igazán hálás és hasznos téma, hiszen az elmúlt évben csak-csak
visszatérítette az elkódorgott szavazókat, legalábbis a közvélemény-kutatók feltételezései szerint. Kétségtelen, hogy a lakosság döntő többsége nem kér a harmadik világbeliek sajátos globalizációs nyomulásából, így az illegális határsértők és a haza veszélyeztetettsége közötti összefüggés felállítása csak egy kicsit volt erőltetett. Az ellenzéki megnyilvánulásokat viszont sokkal kevésbé sikerült összehangolni az aktuális politikai problémákkal. Az állami ünnepség közvetlen közelében, azzal szinte egy időben a Demokratikus Magyarországért Civil Társaság tartott röpke, de elgondolkodtató bemutatót az ochlokráciának (a csőcselék uralma) nevezett társadalmi berendezkedés jellegzetességeiből. Eddig keveset tudtunk róluk, de eme fellépésükkel elérték, hogy ezután se legyünk rájuk kíváncsiak.
A különböző parlamenti formációk sem voltak meggyőzőbbek. Némelyek történelmileg téves következtetésekkel gondolták a kormányt megszégyeníteni, de inkább ne tették volna. Mert elszomorító tudatlanság, ha valaki azt hiszi, hogy 1848. március 15-én a köztársaság megteremtése volt a forradalmár ifjak célja, ahogy mérhetetlenül ostoba kérdés az, mit szólnának a szabadságharcosok ahhoz, hogy a mai kormány az oroszokkal igyekszik szövetségre lépni. Ahhoz mit szólnának, hogy az aktuális szövetségeseink Ausztria meg Németország? Gyurcsány a maga elképesztően közönséges stílusában azt tartotta volna igazán ünnepi aktusnak, ha Orbánba belefojtanák a szót. A szocialisták gyűlésén Lukács Zoltán, a párt alelnöke „ideg lejnes” kormányról és „ideg lejnes” miniszterelnökről szónokolt, így ejtve, két külön szóban a jelzőt – de erre legalább felfigyeltünk, mert a többi mondandója tökéletesen érdektelen volt. Kunhalmi Ágnes problémáját – elege van abból, hogy gyengeelméjűnek nézik – hamar lehetne orvosolni: ritkábban kell nyilvános szereplést vállalnia, így kevesebb lehetőséget adna effajta ítéletalkotásra. A tanárok demonstrációjától is többet, jobbat lehetett várni. Többször felharsantak oda nem illő kórusok, bár azokról nem a pedagógusok tehetnek, de az sem szolgált a javukra, hogy Pukli István ugyancsak elvétette a mértéket: nincs akkora politikai súlya a tanárok mozgalmának, mint amekkorát nagy lelkesedésében remélt.
Összességében feltűnően sok alantas indulat fortyogott az utcákon, ami méltatlan az ünnephez. Ugyanakkor egyértelműen jelzi az ellenzék siralmas állapotát, hogy tehetetlensége miatti frusztrációja gyakran durvaságban, agresszióban nyilvánul meg.
