Miért terjed a populizmus?

A társadalmak irányításában előtérbe kerültek a globális-liberális technokrácia szempontjai.

A populizmus mai megerősödése mögött egyértelműen az áll, hogy az 1980-as évek közepétől a liberális demokrácia két komponense közül látványosan megerősödik a liberális. A rendszerváltás időszakában ez még azért nem okoz „gondot”, mert az átmenetek voltaképp a demokrácia megteremtését tűzték ki célul. Nekem nagyon úgy tűnik, a magyar társadalom nem úgy élte meg a változást, hogy a liberális demokráciát, hanem úgy, hogy „a” demokráciát hoztuk itt létre. Azt, hogy a demokratizálódás valójában a liberális jogállam hosszú folyamatát is jelenti, csak menet közben tanultuk meg.

Ám a folyamat sokkal kevésbé tanulásként és sokkal inkább konfliktusként jelenik meg előttünk. Igazából liberalizmus és demokrácia konfliktusáról van szó, amit azonban nem lehet úgy „rendezni”, hogy kijelentjük: a liberális demokrácia korába léptünk, és passz. Az évtizedeken keresztül tilalmas és szunnyadó jobboldali gondolkodás számára például a kisebbség liberális elve korántsem olyan evidens, mint ahogy ezt a liberális irányzatok képviselői gondolják. Viszont a jobboldaliaknak azzal kell számot vetniük, hogy 1990 után a történelem „véget ért”, ezáltal a múlté lett a hidegháborúból és az utó-hidegháborúból örökölt felfogás is, ami a demokráciák építésének autonóm útját vallotta.

A liberalizmus megnövekedett hatalmát tehát az univerzális normák elterjedése jelenti. Ehhez pedig a liberális gondolatnak nem feltétlen szükséges hatalmon lennie, elég, ha a liberalizmus – pártpolitikai súlyánál jóval erősebben – átjárja a közéletet. Magyarországon a liberalizmusnak 1990 és 2010 között – ha erőteljesen csökkenő mértékben is, de – volt pártpolitikai képviselete is. Tézisem tehát az, hogy a liberalizmusnak ez az 1990 előttihez képest megnövekedett befolyása kiélezte az egyébként is lappangó konfliktust nép (demokrácia) és elit (liberalizmus) között.

Ennek a kiéleződésnek most csak egyetlen elemét említem, s ez a választási győzelem kérdése. A mai Magyarországon egészen mást jelent a választási győzelem egy liberális és egy demokrata számára. A liberális a választási győzelemtől a többségi elv toleráns alkalmazását és a kisebbség maximális védelmét várja. Egy demokrata a többségi elv maximális megvalósítását, az „élést” a többségi elvvel. De még a maximális „élés” sem elég olykor a demokraták számára. A mai Fidesz-kormány politikáját („ide nekünk az oroszlánt is”) nem értjük meg (ami nem azt jelenti, hogy el is kell fogadnunk), ha nem vesszük tekintetbe, hogy azért olyan, amilyen, mert még szupertöbbségi mivoltában sem érzi biztosnak magát, s éppen a liberalizmus hatalmas befolyása miatt. Ez pedig arra hívja fel a figyelmünket, hogy a hatalomnak nagyon sok aspektusa van, s ezek közül csak az egyik a formális hatalom.

Ha pedig az elmondottakban szemernyi igazság is van, akkor érthetőnek és megmagyarázhatónak tűnik a populista „észjárás” növekvő szerepe. Mert ha a többségben lévők nem érzik stabilnak a helyzetüket – s éppen a liberalizmus befolyása miatt –, akkor nyilván megpróbálják a többség (a nép) mozgósítását a kisebbséggel, az informális hatalom jelentős részét birtokló elittel szemben. Szerintem – Ortega után szabadon – a demokrácia „lázad” a liberalizmussal szemben, vagy másképpen: a liberális demokrácia két alkotóeleme szembefordul egymással. Nem mellesleg ezt hívja egy mai világhírű szerző, Pierre Rosenvallon ellendemokráciának.

Az előbbi konfliktus azonban nem lenne elég a populizmus erősödéséhez. Mégpedig azért nem, mert a fent leírt ellentét jórészt nemzetállamon belüli ellentét. Furcsa, de úgy tűnik: amikor az 1990-es évtizedben eldőlt, hogy a kelet-közép-európai demokráciák a liberális normák jegyében fejlődnek tovább, sokkal kevésbé jelentkezett a globális kihívás, mint ma. Húsz év alatt a minket körülvevő világ teljesen átalakult, s ez szintén erősíti a populista tendenciákat. Ez pedig már elvezet minket a globális struktúrák irányításának, azaz a formális hatalmi struktúrák birtoklásának kérdéséhez.

Ha az előző részben a „győzelem” fogalmát említettem, akkor globális szinten még vitathatóbb a győzelem értelmezése, mint a belföldi választások kapcsán. Az európai intézmények vezetése finoman szólva nem igazán van megalapozva a „népi részvétel” és a „népi döntés” elveivel. Az persze kétségtelen, hogy az Európai Parlament tagjait közvetlenül választjuk meg, de az európai csúcsintézmények vezetőinek kiválasztása már másfajta elvek szerint történik. Ráadásul az e csúcsintézmények által követett politikához, annak szellemiségéhez nem sok köze van az EU-t alkotó országok szélesebb közvéleményének.

A politikatudományi szakirodalom jelentős része abban látja itt a hatalmas kihívást, hogy ezek az intézmények technicizálódtak, és nem igazán nevezhetőek politikai intézményeknek – a szó hagyományos értelmében. Ez a hagyományos értelemben vett politika ideológiák, értékek, elvek képviseletét jelentette, ami azonban mára szinte teljesen eltűnt, s átadta helyét egyfajta technokratikus gondolkodásmódnak. Ez a gondolkodásmód pedig a politikát szeretné leegyszerűsíteni szakpolitikai kérdések megoldására. De vajon ennyi-e a politika? S vajon lehet-e csodálkozni azon, hogy emberek sokaságának ez nem igazán tetszik? Részben azért nem, mert nincs rálátásuk a döntéshozatali mechanizmusokra, részben pedig azért, mert továbbra is él a politikának az a képe, amely a politika lényegét nagy víziók (nem pedig szakpolitikai kérdések) megvalósításában látja.

Ebből a szempontból is megfigyelhető tehát, hogy a liberális demokrácia két komponense szembekerül egymással. A liberálisok azon aggódnak, hogy egyre több a populista (illiberális) állampolgár, a demokraták pedig azon vannak felbőszülve, hogy mindent felülmúl a liberális technokrácia szerepe.

De nem is az a fő probléma, hogy ezek „ketten” szembekerülnek egymással. A fő probléma az, hogy a demokrata pólus a liberálisok szemében szinte átsorolódik autokráciává. Másképpen szólva: a magukat demokratának gondoló politikusok és társadalmi erők nem tudják magukat megkülönböztetni a populistáktól, illetve nem tudják elfogadtatni demokratikus értékeiket. S vajon létezik-e olyan, hogy „jó” populizmus? Jelenleg nagyon úgy tűnik, hogy nem létezik; a populizmus eleve valami rosszat, valami veszélyeset és üldözendőt jelent. Csak óvatosan jelzem, hogy David Reybrouck A populizmus védelmében címmel írt könyvet, s nagyon meggyőző érveket fejtett ki arról, hogy a populizmusnak létezik egy nagyon is fontos „jó” változata is.

Visszatérve bevezetőmre: manapság a populizmus egyértelmű szitokszó. A mai helyzet engem egy kicsit emlékeztet azokra az időkre (Reybrouck is hosszan ír erről), amikor a liberalizmus és a demokrácia még nem találtak egymásra, mert a liberálisok veszélyesnek tekintették például az általános választójogot. Ma már nem találnak egymásra, sőt az az ember benyomása, hogy nem is akarják ismerni egymást.

Az 1960–1980-as években a demokraták voltak fölényben a liberálisokkal szemben. Később fordult a kocka, s az elmúlt évtizedekben a liberális felfogás került fölénybe. Egyre inkább az a mai kor kérdése, hogy a kettő integrálható-e egy minimális szinten. Szerintem a „jó” populizmus felől lehetnek érveink, hogy liberálisok és demokraták ne két külön univerzumot hozzanak létre, hanem képesek legyenek együtt élni egy liberális demokráciában.

A szerző politológus