Bokas Péter sertéstenyésztőnek egy ideje meglehetősen egyhangúan teltek a napjai. Hajnalban kelt, megetette az állatait – nem kis munka, közel száz jószágról beszélünk –, majd a nap hátralévő részében csak tárgyalt és figyelt. Tárgyalt a beszállítóival, akik a kukoricát hozták, és figyelt a munkásaira, hogy egyrészt ne rúgjanak be túlzottan, másrészt ne lopják el a beszállítóitól kapott kukoricát. A nap végén pedig végigjárta a sertéstelepet, hogy ellenőrizze, rendesen kitrágyáztak-e a melósai a disznók után. Ilyenkor szinte sosem találta megfelelőnek az elvégzett munkát, úgyhogy minden este megcsinálta helyettük. Hiába, Bokas Péter jó gazda volt, de nem vezető alkat. Amikor mindezek végeztével bement, akkor jött a nap – számára legalábbis – legrosszabb része, a vacsora. Ilyenkor a felesége korholását kellett kanalazás közben hallgatnia, de Bokas Péter csak tömte magába az ételt, hogy ha akar, se tudjon visszaszólni.
Ennek köszönhetően aztán gyakran összeálmodott mindent. Volt ezek között jó is, rossz is, de Bokas Péter egyiket se bánta. Unalmassá vált életét azzal dobta fel, hogy gyorsan lejegyezte ezeket az álmokat egy füzetbe, amit minden reggel gondosan becsomagolt egy nejlonzacskóba, és elrejtett a malacok moslékos vályúja alá. Egyedül az utolsó álmát nem írta le – azt Bokas Péter megvalósította. Nem volt éppen egyszerű, ugyanis a gazdálkodó azt álmodta, hogy jószágai mind vaddisznókká lettek, és megszöktek a közeli erdőbe, ő pedig tenyésztőből vadász lett, és korábbi életét hátrahagyva utánuk eredt, be a fák a közé.
Máskor Bokas Péter örült volna, ha verejtékben fürödve arra ébred, hogy halkan röfögnek már a disznók, és várják őt meg a kukoricát és a moslékot az ólban. Kicsit gyűrött arccal és csipás szemmel, de fütyörészve indult volna az övéi közé, most azonban csapkodva, káromkodva ment az állatokhoz. Kinyitotta az ól ajtaját, tenyerével jó nagyokat vágott rá, és kurjongatva kikergette a malacokat, azok meg hangosan visítva megindultak az erdő felé. Bokas Péter olyan jó kedvre derült a látványtól, hogy kivette a vályú alatt tartott álomfüzetét, és nevetve a trappoló sertések közé hajította. Azok meg úgy összetaposták az irományt, hogy arról ember meg nem mondta, hogy egyszer álmokat tartalmazott.
Mikor elcsendesedett az udvar, egykedvűen rágyújtott egy cigarettára, és várt. Ahogy számított rá, a felesége hálóingben jött ki ordítozni vele. Ő persze nem válaszolt neki, mosolyogva nézte végig, ahogy felöltözik, összepakolja a bőröndjeit, és kivonszolja őket a távolsági busz megállójába. Azt már csak a szeme sarkából látta, hogy az asszony a Budapestre tartó járatra száll fel. A munkásainak se mondott semmit, csak odaadta nekik a havi bérüket, és közölte velük, hogy felőle akár most rögtön el is ihatják a kocsmában, őt nem érdekli.
Bokas Péter pedig felcsapott vadásznak. Látta ugyan a falu módos emberein, hogyan kell kinéznie egy igazi erdőjárónak, de neki nem volt se barna bársonynadrágja, se fekete bőrbakancsa, se zöld zakója. Ezért aztán kucsmában, vérfoltos fehér disznóvágó kötényben és trágyás gumicsizmában vágott neki az erdőnek. Vadászpuskája sem volt, helyette a disznóölő pisztolyát akasztotta az övére. Nem találkozott sem a saját disznaival, sem a hivatalos vadállomány egyetlen tagjával, így nem lőtt semmit, de nem is bánta. Bokas Péter a talpa alatt ropogó gallyakat hallgatva és a fák között beszűrődő napfényt nézve úgy érezte, hogy életében nem volt még ilyen szabad.
Este viszont megéhezett, úgyhogy hazament, és megette azt a tökfőzeléket, amit még a felesége hagyott neki előző nap egy kis piros lábosban.
