A párbeszéd kiüresítése

Hiába tiltakoztak a szakmai szervezetek a Liget projekt ellen.

Közönséges hisztéria az, ami a Városligetben zajlik, nem pedig felelős cselekvés – olvasom a Magyar Idők publicisztikáját, amely Zöldhisztéria a ligetben címmel jelent meg. Pedig érdemes lenne figyelni a zöldhisztériával messze nem vádolható kritikus hangokra. Igenis vitának lenne helye akkor, amikor ilyen súlyú döntésekről van szó. A Liget projektet szerte a városban 390 millió forintért népszerűsítik, de az ellenzők, köztük neves szakmai szervezetek, gyakran még az egyszerű olvasói levél lehetőségétől is meg vannak fosztva.

Az úgynevezett Liget projekt röviden úgy foglalható össze, hogy a budai Várból a Városligetbe telepítik át a Nemzeti Galériát, ahol egy új, 27 méter magas épületet építenek erre a célra. Ez a projekt központi eleme, de kiegészül számos más, méretes múzeummal föld alatt és föld felett, így a kétszáz éves közparkból múzeumi negyed válik, a természetközeli élmény pedig nyilvánvalóan tovább csorbul.

Miután a ligetvédőket rendőrökkel és erőemberekkel eltávolították, a Városliget Ingatlanfejlesztő Zrt. azonnal nyilatkozatot tett közzé, amelyben az erőszak helyett a párbeszéd jelentőségét hangsúlyozta: „a konfrontáció, »az erőszakos demonstráció« helyett nyílt szakmai vitára van szükség a témában.”

Nem most halljuk ezt először: Baán László miniszteri biztos és a Városliget Ingatlanfejlesztő Zrt. korábban is sokszor hangoztatta, milyen széleskörű egyeztetés előzte meg az építkezések megkezdését. Az érdemi, döntéseket befolyásoló vita elől azonban mindig is kitértek, ahogy ez igen jól látható a 2014. június 12-én a Belügyminisztérium színháztermében a városligeti építkezések kapcsán összehívott egyeztetés jegyzőkönyvéből is. A találkozóra Baán László és számos polgármester, szakmai és civil szervezet, önkormányzat képviselője volt hivatalos, az egyik résztvevő, Szekér László feltette a kissé poétikus kérdést dr. Sersliné Kócsi Margit állami főépítésznek: „Miért kell beépíteni egy szent ligetet?”, mire a válasz így hangzott: „Kormányzati döntés, jelen tárgyalásnak nem tárgya.”

Nem kérdezték őket, mégis számos szakmai szervezet fejtette ki véleményét. „A Városliget majd százhektáros városi jelentőségű, védett közparkja az év szinte minden időszakában erősen igénybe vett, ezért további tömegeket vonzó létesítményeket nem kívánatos idetelepíteni” – írja a Magyar Urbanisztikai Társaság elnökségének állásfoglalása. „A Múzeum–Liget koncepció súlyosan veszélyezteti a főváros egyik legnépszerűbb városi parkjának zöldterületi jogi státusát, és megengedhetetlen mértékben terhelné tovább az amúgy is túlterhelt és túlépített közpark zöldfelületeit” – próbál érvelni a Magyar Építészkamara táj- és kertépítészeti tagozatának vezetősége. A Magyar Tájépítészek Szövetsége továbbra sem ért egyet a Városligetbe telepítendő múzeumépületek megjelenésével, és aggodalmát fejezi ki a történeti kert további torzulásának lehetőségével szemben” – hangzik a Magyar Tájépítész-szövetség állásfoglalása. Érvelni próbáltak, ám hiába, senkit sem érdekelt, mit mondanak ezek a szakmai testületek.

Ki vállalja azt a súlyos felelősséget, amit a párbeszéd kiüresítése jelent egy ilyen kiemelt közügy esetén? Mi marad akkor, ha a döntéseket befolyásoló, érdemi vitának nincs helye? Miért gondolják, hogy százmilliós reklámkampány helyettesítheti a valós párbeszédet? Beszélhetnénk a megtévesztő látványtervekről, ahol verőfényben úszik a park, és csak madártávlatból látjuk a Nemzeti Galéria új épületét, nehogy megértsük, mi is vár a parkra. Megemlíthetnénk, hogy a Magyarországon hatályos törvények szerint meg sem valósulhatna a Liget projekt, így külön szabályozást kellett csinálni, az úgynevezett városligeti építési szabályzatot. Megemlíthetnénk, mennyire elutasítja a városligeti építkezéseket a lakosság, milyen megtévesztő kommunikációt folytat a Városliget Zrt., hogyan veszélyezteti a park ökológiai egyensúlyát az építkezés. De a fő kérdés: kié mindezért a felelősség?

A projekt honlapján sok ígéretes fejlesztésről szó esik: bővülnek a szabadidős tevékenységek, a meglévő intézmények megújulnak, akadálymentes lesz a park, javul a közbiztonság. Nem látok azonban semmilyen érvet arra, miért kell a jelenleginél jóval nagyobb méretű épületeket telepíteni a parkba, miért nem alkalmas erre számos más helyszín a városban. A londoni Hyde Parkba, a berlini Tiergartenbe nem építenének nagyjából hétemeletes lakótelepi háznak megfelelő magasságú épületet, a cél mindenütt az, hogy megőrizzék a városi parkok által nyújtott természetközeli élményt, amelyre oly nagy szükség van az épülettenger közepén.

Míg a kritikusok közt egész szakmákat képviselő testületeket látunk, a terv mellett csak néhány ember érvel. A választ arra a kérdésre, mi indokolja az új múzeumi negyedet, György Péter írásaiban lehet megtalálni, úgy tűnik, Baán László és Persányi Miklós mellett neki is része van a koncepcióban. Szerinte a világon számos helyen alakítottak ki múzeumi negyedeket, ehhez zárkózik most fel Budapest is. A sűrűn egymás mellett álló épületek állítólag növelni fogják a látogatottságot, hatékonyabban közvetítik a kultúrát.

Múzeumi negyedek egymáshoz közel álló épületekkel azonban ma is vannak a budai Vártól (Nemzeti Galéria, Hadtörténeti Múzeum, Budapesti Történeti Múzeum) a Városligetig (Szépművészeti Múzeum, Műcsarnok, Mezőgazdasági Múzeum, Közlekedési Múzeum), ez volt az egyik ellenérv, nem kell újat létrehozni. A demokratikus kultúrát tagadja a Liget projekt, amikor nem kezd érdemi párbeszédbe az érintett szakmákkal. Ami pedig az új épületek sokak által remélt szimbólumértékét illeti, könnyen lehet, hogy a Liget projekt annak az elhibázott személetmódnak válik majd szomorú szimbólumává, amely a parkban pusztán kihasználatlan „építési területet” látott.

Feláldozható-e a park mai, elhanyagolt állapotában is valamennyire meglévő természetközeli élménye ezért a koncepcióért? Lássuk be, a park közepére tervezett 27 méter magas épület tövében elég nehéz lesz a természet lágy ölébe képzelni magunkat. Vajon elegendő érv a múzeumi épületek sűrűségének vitatott fogalma ahhoz, hogy a múzeumi negyed a kultúrpolitika központi, meghatározó témájává váljon, az anyagi erőforrásokat ilyen mértékben kösse le hosszú éveken át?

„Ültessen bár egyetlen fát, sőt védje a nehány még s nehány már létezőket, bizony mondom, nagyobb szolgálatot teend vére, hona kifejtésére, mint maga is gondolná” – írta a zöldaktivistának nehezen nevezhető Széchenyi a városi fák esztétikai és gyakorlati értékéről 1844-ben. Egy városi park az ember által művészileg alakított, a városban megidézett természet, tehát kulturális örökségünk a tét.

A Városliget az első európai közpark, kétszáz éves múltra tekinthet vissza. A parkot tervező Nebbien Henrik ingyen végezte munkáját abban bízva, hogy az utókor számára is jelentős értéket hoz létre. Tervének szépsége nem marad el a kortárs közparkok mögött, igazi műalkotás. „Pályázatában részletesen kifejtette véleményét a fásításról és annak esztétikai hatásáról is. Úgy tartotta, hogy az ültetésben a hasáb, a piramis, a cilindrikus, a kúp, a gömb és a felhő formákat kell használni” – írja Majkó Zsuzsa helytörténész.

A néhány száz fa kivágásával, melyek bár kinőhetnek újra, de „egy százéves fa csak száz év alatt pótolható” (Lányi András), és az új épületekkel nem csak a városligeti természetélmény sérülne. Sérülne az az üzenet is, amelyet kulturális intézményeinknek, köztük a Nemzeti Galériának a budai Várban való elhelyezése közvetít. György Péter szerint „a nemzeti kultúra önmagában ma már csupán normatív zárt retorikai alakzat – de az az egymásra épülő múzeumokban személyes kulturális tapasztalat lehet”, mégis meggyőzőbbek azok az érvek, amelyek gazdag történelmi hagyományai miatt a Várat tartják a méltó helyszínnek művészeti örökségünk kiállítására, bemutatására. Üzenetértékű, mire szán egy közösség egy olyan kiemelt jelentőségű helyszínt, mint a budai Vár: „a nemzetet, népet egyesítő erőt, közös tudást (= kultúra) jelenítik meg a Vár két részében álló országos intézmények, közgyűjtemények” – érvel Körmendy Imre, a Magyar Urbanisztikai Társaság elnöke.

A Liget projekt tehát nem tiszteli a kétszáz éves közpark hagyományát, amikor múzeumi negyeddé akarja átalakítani. Munkácsy, Csontváry, Rippl-Rónai festményeit, a szárnyas oltárokat, kulturális intézményeket kiköltöztetve a Várból a kultúra szimbolikus üzenete helyett az egyébként igen kérdéses látogatószám-növelést hozza fel érvként. Egy mérhetetlenül költséges, közel kétszázmilliárdos építkezést szabadít ránk, amelyet „múzeumi negyednek” kereszteltek el. Nem polgári ez a terv, bármilyen sokszor is hivatkozzanak erre, hiszen tovább rombolja a pesti polgárok által kétszáz éve alapított közparkot, amikor tovább korlátozza a természetélményt, és azért sem, mert nem biztosította a döntéseket befolyásolni képes párbeszéd lehetőségét.

Pedig létezik olyan megoldás, amellyel mindenki jól jár. A kormányzati reprezentáció céljára a Nemzeti Galéria a Várban a gyűjteménnyel együtt is alkalmas: épületét jelenleg is használják reprezentációs célokra, tartanak itt fogadásokat. Mi is lehetne kifejezőbb, mint a magyar művészet remekművei közt fogadni a külföldi delegációkat? Megmaradhatnak-e a történelmi hagyományai miatt egyedülálló helyszínen, a budai Várban országos kulturális intézményeink, vagy folytatódik a kultúra térvesztése? Leszünk-e elegen, értelmiségiek, múzeum- és parklátogatók, városlakók, akik felemelik szavukat az ügyben?

A maradandó értéket létrehozó városfejlesztés kormányzati célja megvalósulhatna azáltal, hogy eltávolítják a parkból a rendszerváltoztatást megelőzően odaépített épületeket (Petőfi Csarnok, Hungexpo-irodák), visszaadják a parknak a rossz emlékű felvonulási utat, amelyet Rákosiék vágtak ki belőle. Örülnének ennek a környékbeli lakosok és a zöldek is.

A tervek egyébként már meg is születtek a park ilyen szellemiségben történő megújítására. A tájépítészeti pályázaton a nyertesek ugyanis benyújtottak egy alternatív tervet is, amely a parkot új épületek nélkül újítaná meg, hagyományához híven. Nem véletlen, hogy ezeket a terveket a Városliget Ingatlanfejlesztő Zrt. rendre elfelejti megemlíteni, gondolom, a Baán László által olyannyira hiányolt érdemi párbeszéd jegyében. Az alternatív terv a Liget projekt költségének töredékéből megvalósítható lenne, a felszabaduló pénzeket pedig más kulturális létesítményekre, parkokra lehetne költeni. Jobban járnánk mindannyian.

A szerző egyiptológus