Mivel a francia hatóságok felszámolták a calais-i illegális menekülttábort, a „dzsungelt”, némileg csökkenhet az Egyesült Királyságra nehezedő migrációs nyomás. Amely azonban soha nem volt összemérhető a Görögország, Olaszország vagy akár Magyarország által megtapasztalt, migráció jelentette problémákkal. Miközben tavaly volt olyan nap, hogy több ezren lépték át illegálisan a szerb–magyar határt, David Cameron akkori miniszterelnök 2015 szeptemberében – amikor világszerte az újságok címlapjára került a Törökország partjainál vízbe fúlt szír kisfiú képe – húszezer szír menekült befogadására tett ígéretet, ám jó, ha tudjuk, ez a szám ötéves időszakra vonatkozott, vagyis évi ötezer menekültről van szó. Ráadásul a britek ezzel jottányit sem enyhítik az Európára nehezedő nyomást, mert ők a szír határ közelében lévő menekülttáborok lakói közül és csak megfelelő biztonsági ellenőrzések után adnak menedéket a rászorulóknak. A teljesen ellenőrizetlenül Európába érkezett migránsok százezrei előtt a brit határ továbbra is zárva marad.
Kivételt csak az a néhány száz, szülő nélkül érkezett kiskorú jelent, akiket a calais-i tábor felszámolása kapcsán engedtek be az országba. (A beutazó fiatalokat látva néhány politikus megjegyezte, sokuk egyáltalán nem tűnik kiskorúnak, de a parlamenti többség hamar háttérbe szorította őket. Tény azonban, hogy az életkor megállapítására leginkább alkalmas fogvizsgálatot nem tudták elvégezni, mert a brit törvények szerint kiskorúak esetében ehhez szülői beleegyezés szükséges.) Ez azonban még a „dzsungelben” élők hétezerre becsült számához viszonyítva is elenyésző, nemhogy az európai szintű migrációval összehasonlítva.
Egyelőre nem tudni, hogy mi valósul meg az unióba érkezett migránsok Jean-Claude Juncker és az Európai Bizottság által szorgalmazott kvótarendszerű elosztásából, az azonban biztos, hogy az Egyesült Királyság nem lesz a befogadó államok között. És ez nem a brexit következménye, hiszen a szigetország – a leggyorsabb forgatókönyv szerint is csak 2019-ben bekövetkező kilépéséig – az unió teljes jogú tagja marad. Az egyre mélyebb európai integrációért sohasem lelkesedő britek már korábban több „kimaradási klauzulát” (opt-out) is kiharcoltak maguknak, amelyek révén az unió bevándorlási politikája, ezen belül a kvótarendszer alól is kivonhatják magukat, miközben továbbra is alkalmazhatják a dublini szerződést, és abba az országba toloncolhatják vissza a menedékkérőket, ahol először léptek be az unió területére. A szigetország becslések szerint évente ezer embert toloncol ki e szabály alapján.
Ez persze korántsem jelenti azt, hogy az Egyesült Királyságba nincs illegális bevándorlás. Ha Calais-ból esélytelen lett volna bejutni az országba, bizonyára nem tart ki a „dzsungel” ilyen hosszú ideig. Számos cikk is megjelent arról, hogy a rendőrség migránsokat talált a Dovernél érkező kamionokban, és ezek csak azok a csoportok, amelyeket felfedeztek. Ha pedig valakinek egyszer sikerült bejutnia, a személyi igazolvány nemléte, a nagyvárosok sokszínűsége és a (szürke)gazdaság nyitottsága az olcsó munkaerőre azt jelenti, hogy azonnal el tud vegyülni. Vagyis az illegális bevándorlás a lakosság számára nem látványos jelenség, és a politika sem akarja a figyelem középpontjába állítani, hiszen ez – mint minden törvényellenes folyamat – a végrehajtó hatalom gyengeségét jelzi. Mindez magyarázatot ad arra, hogy miközben az Európai Unióban és különösen a külső határokkal bíró tagállamokban a politika és a közvélemény számára is központi kérdéssé vált a migráció, a szigetország európai uniós tagságáról szóló népszavazás kampányában lényegében fel sem vetődött a jelenlegi menekülthullám, és ez a téma ma sem több, mint „külföldi hír”.
A bevándorlást az átlag brit számára ma az EU tagállamaiból érkező munkavállalók testesítik meg, amire persze a brexitkampány is rájátszott, és így válhatott a szabad munkaerő-vándorlás a kilépés egyik fő okává. És bár valóban előfordulnak az uniós polgárokkal szembeni, idegengyűlölő megnyilvánulások, nem arról van szó, hogy a britek hirtelen elveszítették volna régóta meglévő toleranciájukat. Sokkal inkább egy olyan, az unió által dogmaként tisztelt alapelv fenntarthatóságát kérdőjelezték meg, amely a szigetországon kívül élő közel 450 millió uniós polgár számára alanyi jogot biztosít arra, hogy a Benelux államok (és Málta) után a legsűrűbben lakott, a legerősebb gazdaságok közé tartozó és a legközismertebb nyelvet használó tagállamba költözzön, ott munkát vállaljon és egészségügyi, illetve szociális ellátást igényeljen.
Egyes politikusok és sajtóorgánumok – az Egyesült Királyságon kívüliek is – azt a benyomást próbálják kelteni, hogy a britek le akarják zárni a határokat az uniós polgárok előtt. Pedig a pragmatikus szabályozás messze nem azonos a vasfüggönnyel.
