Ez persze korántsem jelenti azt, hogy az Egyesült Királyságba nincs illegális bevándorlás. Ha Calais-ból esélytelen lett volna bejutni az országba, bizonyára nem tart ki a „dzsungel” ilyen hosszú ideig. Számos cikk is megjelent arról, hogy a rendőrség migránsokat talált a Dovernél érkező kamionokban, és ezek csak azok a csoportok, amelyeket felfedeztek. Ha pedig valakinek egyszer sikerült bejutnia, a személyi igazolvány nemléte, a nagyvárosok sokszínűsége és a (szürke)gazdaság nyitottsága az olcsó munkaerőre azt jelenti, hogy azonnal el tud vegyülni. Vagyis az illegális bevándorlás a lakosság számára nem látványos jelenség, és a politika sem akarja a figyelem középpontjába állítani, hiszen ez – mint minden törvényellenes folyamat – a végrehajtó hatalom gyengeségét jelzi. Mindez magyarázatot ad arra, hogy miközben az Európai Unióban és különösen a külső határokkal bíró tagállamokban a politika és a közvélemény számára is központi kérdéssé vált a migráció, a szigetország európai uniós tagságáról szóló népszavazás kampányában lényegében fel sem vetődött a jelenlegi menekülthullám, és ez a téma ma sem több, mint „külföldi hír”.
A bevándorlást az átlag brit számára ma az EU tagállamaiból érkező munkavállalók testesítik meg, amire persze a brexitkampány is rájátszott, és így válhatott a szabad munkaerő-vándorlás a kilépés egyik fő okává. És bár valóban előfordulnak az uniós polgárokkal szembeni, idegengyűlölő megnyilvánulások, nem arról van szó, hogy a britek hirtelen elveszítették volna régóta meglévő toleranciájukat. Sokkal inkább egy olyan, az unió által dogmaként tisztelt alapelv fenntarthatóságát kérdőjelezték meg, amely a szigetországon kívül élő közel 450 millió uniós polgár számára alanyi jogot biztosít arra, hogy a Benelux államok (és Málta) után a legsűrűbben lakott, a legerősebb gazdaságok közé tartozó és a legközismertebb nyelvet használó tagállamba költözzön, ott munkát vállaljon és egészségügyi, illetve szociális ellátást igényeljen.
