Elkötelezett-e Merkel Európa egysége iránt?

Seehofer szerint nem lehet Németország a világ szociális hivatala.

A görög segélycsomagok gyakorlatilag egy athéni kitérővel a német bankoknál landoltak, azaz Berlin nem a bajba jutott déli államokkal, hanem a saját bankjaival volt szolidáris. Azokat a megoldásokat, amelyek valóban egységessé tehetnék az euróövezetet, így például a közös eurókötvények bevezetését, a tagállamok adósságainak közös kezelését vagy a szociális politikák összehangolását (közös munkanélküli-segély stb.) Berlin a leghatározottabban elveti. Míg Németországon belül működik a tényleg egységes gazdasági és szociális tér, addig ellenzi mindezt az euróövezet szintjén. Bréma tartomány például egy főre vetítve sokkal jobban eladósodott, mint Görögország, de mivel Németországon belül a tartományok kisegítik egymást, vannak egységes német államkötvények, és a szociális juttatások is nagyrészt megegyeznek az egész országban, Brémának ez nem jelent akkora problémát, mint Görögországnak. El kellene tehát dönteni, hogy akar-e Berlin egységes európai valutát – de annak csak egységes gazdasági és szociális politikával, közös eurókötvényekkel, az adósságok közösségi szintre emelésével, a szociális juttatások összehangolásával, az adópolitikák harmonizálásával van értelme –, vagy engedi, hogy minden tagállam a maga erejének és képességének megfelelően gazdálkodjék, de akkor pedig a közös valutát és a maastrichti kritériumokat kellene sürgősen elfelejteni.

Berlin és a vele szövetséges országok, Hollandia, Finnország vagy a baltiak megtagadták a déli euróállamoktól a szolidaritást, de kilépni sem engedik őket. Ez tart immár több mint nyolc éve, és semmi sem mutat arra, hogy akár csak a közeljövőben megoldódna. Mindez azonban csak növelni fogja a belső feszültségeket, gyűlöletet. Olaszországban a második legerősebb Öt Csillag Mozgalom (M5S), Franciaországban pedig a számos közvélemény-kutatásban már első helyen szereplő Nemzeti Front (FN) számolná fel az eurót, s öntené ki vele együtt az európai integrációt is a kádból.

Amíg Angela Merkel 2015 nyarán szigorú tárgyalások során tagadta meg kategorikusan a szolidaritást az euróövezet születési rendellenességei miatt bajba jutott déli államokkal – és mindez amúgy egy konzervatív-liberális programmal még igazolható is –, az év őszére a menekültekkel és a velük érkező bevándorlókkal olyannyira szolidáris lett, hogy balról előzött akár más baloldali kormányokat is. Ha görcsösen eszmetörténeti magyarázatot akarunk találni erre a jelenségre, akár hivatkozhatnánk a protestáns etikára is, ami a lelkészgyerek Merkelt mindenképp meghatározza: gazdasági kérdésekben a spórolást és szigort, emberi jogi ügyekben viszont a korlátlan és absztrakt humanizmust hirdeti.

Tény, hogy Merkelt Orbán vélhetően célzatosan felelőtlen politikája – a menekültek ellenőrizetlen továbbengedése, majd embertelen körülmények között tartása – olyan médianyomás alá helyezte, hogy gyakorlatilag saját hazai közvéleményének engedett, amikor 2015 szeptemberében megnyitotta a német határokat a menekültek és a bevándorlók előtt, korlátlanul. Noha egyértelmű, hogy – emberi jogok ide vagy oda – egy ország kapacitásai végesek, azaz – ahogy Horst Seehofer bajor miniszterelnök szokta mondani – nem lehet Németország „a világ szociális hivatala”, Merkel a mai napig makacsul elutasítja a befogadható menekültek felső határának meghúzását. A protestáns etika szól belőle, szembemenve akár a német társadalom mára egyre inkább menekültkritikus többségével is: a szeretet nem ismer felső határt, mondja a német kancellár. E kijelentés azonban annak fényében, hogy az euróövezeten belül Berlin a legkisebb segítségre sem hajlandó a német exportérdekek terhére, felettébb problematikus. Berlin megtagadta a szolidaritást az Európai Unión belül, de közben az egész világgal szembeni szolidaritásra kötelezné a közösséget.

Ennek a következménye látható: brexit, belső határellenőrzések bevezetése, EU-ellenesség növekedése, orosz terjeszkedés. Igaza volt Oliver Jens Schmittnek, a Bécsi Egyetem Kelet-Európa-történeti tanszékvezetőjének, amikor december végén a Neue Zürcher Zeitungnak írt nagyesszéjében arra figyelmeztetett, hogy éppen a jelenlegi makacs menekültpolitika osztja ketté az Európai Uniót nyugatra és keletre, kiszolgáltatva az EU-n belüli keletet az EU-n kívüli, valódi Keletnek. Az orosz propagandának a dogmatikus menekültpolitika ugyanis a legjobb alkalom arra, hogy Európát támadhassa. Orbán Viktor is bizonyosan naponta ad hálát a liberális menekültpolitikáért, mert ennek ürügyén gyakorlatilag 2015 óta hadikormányzást folytathat. Erre viszont nem lehet az a racionális válasz, hogy még dogmatikusabbá tesszük a menekültpolitikát. Ha Európa egysége fontos számunkra, akkor nem lehet hagyni sem egy észak–déli, sem egy nyugat–keleti törésvonalat megjelenni. Berlin euró-, majd menekültpolitikájával azonban éppen ezt érte el. A mai Európai Unióban nyugatiak, déliek, északiak, keletiek teljességgel megosztottak. Arról pedig, hogy a jelenlegi menekültpolitika számos országban az osztályfeszültségeket növelheti – amire Sahra Wagenknecht, a szélsőbaloldali Die Linke frakcióvezetője rendszeresen figyelmeztet – e lap hasábjain már magam is többször írtam.

Európát tekintve: ha egysége iránt valaki valóban elkötelezett, akkor nem a világgal, hanem Európával kell elsősorban szolidárisnak lennie. A belső határnélküliség a külső határok védelme nélkül nem megy, ahogy a közös valuta sem lehetséges egységes gazdasági és szociális politika nélkül. A Kelet-Németországban felnőtt Angela Merkelről még 2013-ban mondta szocdem kihívója, a nyugatnémet Peer Steinbrück, hogy talán éppen NDK-s szocializációja miatt kevéssé fontos számára az európai egység ügye. Euró- és menekültpolitikája valóban erre enged következtetni.