Elkötelezett-e Merkel Európa egysége iránt?

Seehofer szerint nem lehet Németország a világ szociális hivatala.

A nyugati világ ma háborúban áll. Elsősorban nem fegyverekkel, hanem befolyásszerzéssel vívják a felek ezt a harcot. Moszkva jelentős összegeket áldoz arra, hogy a kontinens országaiban híveket szerezzen mindehhez: a hidegháború idején főleg balról, manapság inkább (szél)jobbról. Ilyen helyzetben nagyon nehéz írni az európai válságról és Berlin szerepéről, mert bármilyen kritikus mondatot azonnal felhasználhatnak azok, akik nem aggodalommal, hanem kárörömmel figyelik az Európai Unió jelenlegi mély és súlyos válságát.

Főleg két irányból láthatjuk e válságot: az euróválság (és annak görög alfejezete) az európai gazdasági egységet kezdte ki, és a félszívvel létrehozott valutaunió problémáit mutatja meg, a menekültválság kapcsán pedig a nyugodt időszakokban könnyen elfeledhető identitás- és önvédelmi kérdések jöttek elő. Berlinnek mindkét esetben nemcsak nagy szerepe, de felelőssége is van abban, hogy 2017 előtt úgy álljunk, hogy még abban se lehetünk egészen biztosak, túléli-e az európai integráció ezt az évet.

Az euróválság és annak immáron több mint öt éve tartó módszeres félrekezelése miatt az egységes valuta éppen nem egységet és békét teremt – amiért pedig Helmut Kohl német kancellár a gazdasági tanácsadóinak szkepszise ellenére politikai projektként átverte egykoron az eurót –, hanem szembefordította egymással az eltérő gazdasági tradíciókkal rendelkező északi és déli államokat. A vitában immár – mindenféle egységtörekvést megcsúfolandó – népkarakterológiai vádak sorjáznak: „lusta görögök”, „szívtelen németek”, „trehány olaszok”, „protestáns skandinávok” állnak egymással szemben.

Egészen egyértelmű, hogy egységes valutát nem lehet úgy létrehozni, hogy közben sem egységes gazdasági, sem egységes szociális politika nem társul hozzá. Az egységes valuta így túl erős a gyengéknek és túl gyenge az erőseknek. Miközben azonban a monetáris politika átkerült Frankfurtba, az Európai Központi Bankhoz, azaz például a gyengébb gazdaságú országok nem tudnak valutaleértékeléssel erősebb pozíciókhoz jutni, a minden országon – azaz népgazdaságon – belül megfigyelhető egységes gazdaságpolitika teljességgel hiányzik. Ahogy az euró bevezetéséhez, úgy a közös gazdaságpolitika hiányához is leginkább a németek és északi szövetségeseik ragaszkodnak, ugyanis nekik éppen az az érdekük, hogy exportorientált gazdaságuk egy alapvetően gyenge valutával tudjon hasítani a világpiacon. A német exporttöbbletet valójában a dél-európai államok finanszírozzák meg válságaikkal. A német segélycsomagok pedig szintén nem ezeket az államokat és az ott élő embereket segítik ki, hanem – amint Görögország példája mutatja – a rosszul hitelező német bankokat.

A görög segélycsomagok gyakorlatilag egy athéni kitérővel a német bankoknál landoltak, azaz Berlin nem a bajba jutott déli államokkal, hanem a saját bankjaival volt szolidáris. Azokat a megoldásokat, amelyek valóban egységessé tehetnék az euróövezetet, így például a közös eurókötvények bevezetését, a tagállamok adósságainak közös kezelését vagy a szociális politikák összehangolását (közös munkanélküli-segély stb.) Berlin a leghatározottabban elveti. Míg Németországon belül működik a tényleg egységes gazdasági és szociális tér, addig ellenzi mindezt az euróövezet szintjén. Bréma tartomány például egy főre vetítve sokkal jobban eladósodott, mint Görögország, de mivel Németországon belül a tartományok kisegítik egymást, vannak egységes német államkötvények, és a szociális juttatások is nagyrészt megegyeznek az egész országban, Brémának ez nem jelent akkora problémát, mint Görögországnak. El kellene tehát dönteni, hogy akar-e Berlin egységes európai valutát – de annak csak egységes gazdasági és szociális politikával, közös eurókötvényekkel, az adósságok közösségi szintre emelésével, a szociális juttatások összehangolásával, az adópolitikák harmonizálásával van értelme –, vagy engedi, hogy minden tagállam a maga erejének és képességének megfelelően gazdálkodjék, de akkor pedig a közös valutát és a maastrichti kritériumokat kellene sürgősen elfelejteni.

Berlin és a vele szövetséges országok, Hollandia, Finnország vagy a baltiak megtagadták a déli euróállamoktól a szolidaritást, de kilépni sem engedik őket. Ez tart immár több mint nyolc éve, és semmi sem mutat arra, hogy akár csak a közeljövőben megoldódna. Mindez azonban csak növelni fogja a belső feszültségeket, gyűlöletet. Olaszországban a második legerősebb Öt Csillag Mozgalom (M5S), Franciaországban pedig a számos közvélemény-kutatásban már első helyen szereplő Nemzeti Front (FN) számolná fel az eurót, s öntené ki vele együtt az európai integrációt is a kádból.

Amíg Angela Merkel 2015 nyarán szigorú tárgyalások során tagadta meg kategorikusan a szolidaritást az euróövezet születési rendellenességei miatt bajba jutott déli államokkal – és mindez amúgy egy konzervatív-liberális programmal még igazolható is –, az év őszére a menekültekkel és a velük érkező bevándorlókkal olyannyira szolidáris lett, hogy balról előzött akár más baloldali kormányokat is. Ha görcsösen eszmetörténeti magyarázatot akarunk találni erre a jelenségre, akár hivatkozhatnánk a protestáns etikára is, ami a lelkészgyerek Merkelt mindenképp meghatározza: gazdasági kérdésekben a spórolást és szigort, emberi jogi ügyekben viszont a korlátlan és absztrakt humanizmust hirdeti.

Tény, hogy Merkelt Orbán vélhetően célzatosan felelőtlen politikája – a menekültek ellenőrizetlen továbbengedése, majd embertelen körülmények között tartása – olyan médianyomás alá helyezte, hogy gyakorlatilag saját hazai közvéleményének engedett, amikor 2015 szeptemberében megnyitotta a német határokat a menekültek és a bevándorlók előtt, korlátlanul. Noha egyértelmű, hogy – emberi jogok ide vagy oda – egy ország kapacitásai végesek, azaz – ahogy Horst Seehofer bajor miniszterelnök szokta mondani – nem lehet Németország „a világ szociális hivatala”, Merkel a mai napig makacsul elutasítja a befogadható menekültek felső határának meghúzását. A protestáns etika szól belőle, szembemenve akár a német társadalom mára egyre inkább menekültkritikus többségével is: a szeretet nem ismer felső határt, mondja a német kancellár. E kijelentés azonban annak fényében, hogy az euróövezeten belül Berlin a legkisebb segítségre sem hajlandó a német exportérdekek terhére, felettébb problematikus. Berlin megtagadta a szolidaritást az Európai Unión belül, de közben az egész világgal szembeni szolidaritásra kötelezné a közösséget.

Ennek a következménye látható: brexit, belső határellenőrzések bevezetése, EU-ellenesség növekedése, orosz terjeszkedés. Igaza volt Oliver Jens Schmittnek, a Bécsi Egyetem Kelet-Európa-történeti tanszékvezetőjének, amikor december végén a Neue Zürcher Zeitungnak írt nagyesszéjében arra figyelmeztetett, hogy éppen a jelenlegi makacs menekültpolitika osztja ketté az Európai Uniót nyugatra és keletre, kiszolgáltatva az EU-n belüli keletet az EU-n kívüli, valódi Keletnek. Az orosz propagandának a dogmatikus menekültpolitika ugyanis a legjobb alkalom arra, hogy Európát támadhassa. Orbán Viktor is bizonyosan naponta ad hálát a liberális menekültpolitikáért, mert ennek ürügyén gyakorlatilag 2015 óta hadikormányzást folytathat. Erre viszont nem lehet az a racionális válasz, hogy még dogmatikusabbá tesszük a menekültpolitikát. Ha Európa egysége fontos számunkra, akkor nem lehet hagyni sem egy észak–déli, sem egy nyugat–keleti törésvonalat megjelenni. Berlin euró-, majd menekültpolitikájával azonban éppen ezt érte el. A mai Európai Unióban nyugatiak, déliek, északiak, keletiek teljességgel megosztottak. Arról pedig, hogy a jelenlegi menekültpolitika számos országban az osztályfeszültségeket növelheti – amire Sahra Wagenknecht, a szélsőbaloldali Die Linke frakcióvezetője rendszeresen figyelmeztet – e lap hasábjain már magam is többször írtam.

Európát tekintve: ha egysége iránt valaki valóban elkötelezett, akkor nem a világgal, hanem Európával kell elsősorban szolidárisnak lennie. A belső határnélküliség a külső határok védelme nélkül nem megy, ahogy a közös valuta sem lehetséges egységes gazdasági és szociális politika nélkül. A Kelet-Németországban felnőtt Angela Merkelről még 2013-ban mondta szocdem kihívója, a nyugatnémet Peer Steinbrück, hogy talán éppen NDK-s szocializációja miatt kevéssé fontos számára az európai egység ügye. Euró- és menekültpolitikája valóban erre enged következtetni.