Nemzeti csapatunk még a hétvégi tragédia árnyékában is elvarázsolta a fél országot azzal, ahogyan vasárnap délután a kézilabda-világbajnokságon legyőzte az olimpiai bajnok dánokat. Csodaként éltük meg, amit az albertville-i meccsen láttunk, pedig a diadal messze nem mondható egyedi eseménynek férfiválogatottunk történetében. E győzelmeket viszont összeköti egy szomorú tény: nem használtuk ki a siker nyújtotta lehetőségeket, nem igazán tudtunk mit kezdeni a hatásukra fellelkesedő gyermekekkel, nem építettünk erős alapokat. A nagy győzelmek így jobb esetben szép emlékek lesznek, de leginkább elfelejtjük őket.
Éppen tíz éve, az utolsó öt percben négygólos hátrányból fordítva győzte le a vb-n szintén a férfikézilabda-válogatottunk Dániát. Az öt évvel ezelőtti Európa-bajnokságon felülmúlta az akkori olimpiai bajnok Franciaországot, majd a londoni játékokon kétszeri hosszabbítás után gyűrte le az olimpiai ezüstérmes Izlandot. Ilyenkor rendre kitört a kézilabdaláz, de mindig csalódás követte, a csapat pedig öregedett – már annak is örülhetünk, hogy a harminc-negyven éves játékosok közé legalább egy-két húszéves be tud kerülni.
Hol vannak a többiek? Tíz éve keressük – és időről időre megtalálni véljük – a választ, de egyik múlt heti összeállításunkban a megkérdezett magyar, szerb és horvát szakemberek nyilatkozatai új megvilágításba helyeztek mindent. Szeretjük a külföldiekben keresni a hibát, a magyar csapatsportokat ellepő légiósinvázióban, amely a szláv területekről különösen jelentős. Az idegenlégiósokat természetesen magyar klubvezetők hozzák ide, akik jelentős állami támogatással működő klubokat irányítanak. A probléma régóta ismert, de összetettebb, mint gondolnánk: nem csak szerb és horvát edzők keze alatt szorítanak ki délszláv játékosok fiatal magyarokat a pályáról. Az ok pedig, ami miatt ez megtörténhet, hiteles edzők elmondása alapján a gyermekeinkben rejlik – pontosabban a neveltetésükben és az őket körülvevő felnőtt társadalomban. Tanulmányok sora foglalkozik azzal, mi mindenre nem tanítjuk meg itthon a tinédzsereket, milyen készségeket nem sajátítanak el, de a legfontosabb közülük talán az, hogy nem tanulnak meg küzdeni. Miközben szeretünk panaszkodni, a jelek szerint annyira azért nem élünk rosszul: a gyerekek sportolását a legtöbb térségben – nem csak a valamivel olcsóbb tagdíjak miatt – megengedhetik maguknak a családok. A gazdagabb szülők pedig nemcsak a gyermekeikért, hanem helyettük is megtesznek mindent. A tízmilliós terepjáróval érkező apuka az öltözőig viszi a gyerekét, és beleszól az edző munkájába, mert azt hiszi, hogy a pénzéért joga van hozzá. Míg sportszakmai konferenciák sora szól arról – egyelőre hiába –, hogy a serdülőkor előtt a gyermekeinket hagyjuk meg gyermeknek, és engedjük őket önfeledten játszani, addig kevésbé feltárt probléma a serdülők, tinédzserek baja: a küzdeni tudás hiányossága.
A legfontosabb ok alighanem a céltalanság. Miközben egy horvát fiatal nemzeti hőst lát a nagy sportolókban, szerb kortársa pedig szerény körülmények között élő családját akarja segíteni profi sportolóként, a magyar tizenévesek többsége előtt nem lebeg hasonló motiváció. Mindent megkapnak, nem tanulnak meg küzdeni a sportpályán, így nem tanulnak meg küzdeni az életben sem. Vagyis mindez messze túlmutat a sporton, amelyről az olimpikon Balczó András hirdeti: nem maga a cél, hanem eszköz. Ha a dánok feletti vasárnapi diadal hatására még több gyermek akar majd kézilabdázni, kapunk egy újabb esélyt arra, hogy – miután hagytuk őket önfeledten játszani – segítsünk nekik elsajátítani a megküzdés, a küzdelembe feledkezés gyönyörét. Ezzel fontos lépést tehetnénk egy testileg, lelkileg egészségesebb társadalom felé. Nagy lehetőség ez, kár lenne ismét elszalasztani.
