Tekintélyes mennyiségű tűzifa landolt ismét az udvaron. Már a hangját is szeretem, ahogy zúdul lefelé a platóról, vagy ahogy dobálom halomba, attól függően, honnan és miként érkezik. Tekintetem elszánt, férfias mintegy, midőn átgondolom a soron következőket, és beleállítom a fejszét a tönkbe. Hasítás, talicskázás, behordás, begyújtás, ropogás, melegedés. Több mint százéves házban élünk, nagy a belmagasság, öt cserépkályhával fűtünk. Októbertől áprilisig ehhez igazodik minden. Életforma. Élet-formáló. És ez a tél elég bitang.
Szüneteltetem egy kicsit a hasogatást, lemegyünk korcsolyázni a Balatonra. Az idejét sem tudom már, hogy mikor fagyott be rendesen legutóbb. És ha már röpködnek a mínuszok rendesen, legalább ennyi hasznunk legyen belőle. A korcsolyázás olyan, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni, és mivel kölyökkutya koromban olyan későbbi sztárokkal volt szerencsém együtt jégkorongozni, mint Miletics és Jécsi, néhány bizonytalan, kaszáló mozdulatot követően beindultak a múlt századi reflexek és a koszorúk, előre, hátra. Viszont senki nem gyömöszöli a fülemet a palánkhoz. Ha a part felé nézek, a Badacsonyt látom, a jégtükör végtelennek tűnik dél felé, a szabadság mámorító érzete. Ez itt és most a civil, privát szférám és a komfortzónám. Kibillenthetetlen vagyok, mint favágás közben. Vissza is megyek. Fát hasítani zen tevékenység. Örömforrás. Az ember friss levegőn lehet, jót tesz a vérkeringésnek, a fizikumnak, az étvágynak és a léleknek. Papp Laci is feszt a Normafához vitte Gedóékat. Öröm, hogy egyáltalán van tűzifa, tehát lesz meleg. Hogy fel tudom vágni, tehát működnek az izmaim, és van erőm. Hálát is adok érte. Nem a legrosszabb élethelyzet. Kopasz-hegy, harangszó, nyugi. Senki nem traktál hülyeségekkel. Fényesül a görcse sikongva. Jut eszembe erről, fával a legszegényebbek fűtenek, ha eltekintünk a hét végi népi arcok romantikájától. Persze ma már a fa is drága, ha meg valaki összeszedné az ágfákat az erdőben, amivel dupla hasznot hajtana, kurta vasra verik. Inkább rohadjon ott, ahol van. A dílerek kilencven százaléka meg garantáltan átver. Köbméterrel, mázsával, bármivel. Igazi magyar társasjáték, hungarikum.
Most, hogy begorombult a tél, és sok helyen sok minden átminősült tüzelőanyaggá, egyre több hír szól arról, hogy korlátozni kellene a fatüzelést. Mivel ezeket a felvetéseket olyan helyeken fogalmazzák, ahová a túlfűtés miatt rosszullét nélkül lehetetlen betérni az utcáról, és az alkalmazottak egy szál pólóban osztják az eszet, árnyaljuk kissé a képet. Falusiként magam is látom, hogy elég rémes a helyzet. Esténként kimenne az ember szippantani egy jó mélyet abból az áldottból, mire olyan kép tárul elé, mint Sanghaj külsőn, valami penetráns bűz kíséretében.
Ám az okok elég összetettek. Itt van mindjárt a szegénység, ami nagy úr, ugye, és még örökös is a tetejébe. Magyarországon ma mintegy kétszázezer gyerek konkrétan éhezik. Gyanítom, hogy legalább ugyanennyi fázik is. Ez egyrészt botrány és szégyen, másrészt egy apa ilyenkor nem válogat az eszközökben, azzal durrant be, ami a keze ügyébe kerül. És én apával vagyok. Mindegyikkel. Aztán van még a borzalmas tudatlanság. Amikor nem lenne éppen szükségszerű, ám mégis beugrik a kazánba a PET-palacktól a festékes pozdorján át a nyestig minden, ami csak akad a ház körül. Ráadásul a fatüzelésnek is vannak bizonyos szabályai, amelyek betartásával optimalizálni lehetne a károsanyag-kibocsátást. Például illene legalább hároméves, száraz matériát használni, és így összehozni a magán- és a közérdeket.
Bevallom, magam ilyen felhasználóval még nem találkoztam, mint ahogy olyannal is kevéssel, aki tavasszal képes megvenni a tüzelőjét a következő szezonra. Ez ugyanis, amennyiben feltesszük, hogy a tudati feltételek adottak, kizárólag pénz kérdése. De bizonyára én forgolódom rossz társaságban, olyanok között, akik képtelenek voltak élni a létező kapitalizmus nyújtotta számtalan lehetőséggel, és mint ilyenek nem jutottak egyről a kettőre, amit kizárólag a saját alkalmatlanságuknak köszönhetnek, tehát megérdemlik a sorsukat (vö. út széle, ahol persze nem hagyunk senkit). Teccettek volna privatizálni, bankot alapítani, vagy legalább tisztességesen megtanulni gázt szerelni.
Na de van jó hír is. A Gerlóczy Zsigmond zongorista-zeneszerző kezdeményezésére indult, a Facebookon szerveződő, és néhány nap alatt országossá, majd nemzetközivé terebélyesedett, remek elnevezésű Szabadfogas mozgalom eddig több tízezer kabátot juttatott el a rászorulókhoz, és most ugyanezt tervezik, ezúttal étellel. Semmi kétségem afelől, hogy ez az akció is hasonló sikerrel jár majd, és arra gondoltam a farakásom mellett és a Balaton jegén, hogy a következő télre talán meg lehetne próbálni valami hasonlót tűzifával is. Csak nem takarítják el az útból addig az egész civil bagázst.
