Itt van mindenünk, vigyétek!

A 21. század emberének alkuja: áruba bocsátja azt az adathalmazt, amivel egyre inkább saját magát azonosítja.

Egy nap arra ébredtem, egészen váratlanul, hogy feltöltöttem magamat az internetre. Meg kellett állapítanom, hogy a 21. század hajnalán bámulatosan gyorsan alakultam át sejthalmazból adathalmazzá. Szépen megtervezett Facebook-profillá, amely arról tudósít, hogy ezt és ezt a zenét kedvelem, ezt szeretem vagy utálom magam körül a világban, az univerzumnak ezen a pontján tartózkodom, ezzel barátkozom, azzal szeretkezem, amazzal szakítok. Szevasz, barátom, így jártál, unfriend.

Megosztott adataimmal kijelölöm territóriumom, meghatározom pontos helyem a digitális-törzsi szociokulturális ranglétrán. Hogy mennyire vagyok menő vagy lúzer. A vágy vagy a közmegvetés egyáltalán nem titokzatos tárgya.

Pár évvel azelőtt azt is olvastam sok helyen, hogy a történelemnek nemhogy vége, de a forradalom is a felhőbe költözött. A Facebookkal és a Twitterrel fogjuk megvívni az utolsót. Online. Például Ukrajnában. Vagy a Közel-Keleten. Iránban, Egyiptomban, Líbiában. Erről ma már kevesebbet olvasok, különösen azóta, hogy a Twitter bajnoka egyértelműen Donald Trump lett, nem egy teheráni vagy fehérorosz diák. Ám ezen oldalak üzleti sikerét ez a csalódás sem tudta megtörni.

Minden kornak megvan a nagy vagy épp jellegtelen mefisztói alkuja. A korszakos drámák héroszai – Prométheusztól Faustig – lázadásból vagy a tudásért adták el üdvösségüket. A lelküket. A 21. század emberének alkujában sem kevesebb a tét: áruba bocsátja azt az adathalmazt, amivel egyre inkább saját lényegét azonosítja.

Jó, jó. De mit kapok cserébe a saját adathalmazomért? Legfőképpen kényelmet – és nem csak abban az értelemben, hogy a díványról vásárolhatok, miközben egész nap bámulhatom a Netflixet. A hatékonyság ígéretét, meg persze a sikerét, az elismertségét. Néhány kattintásnyi örökkévalóságot. Valamint ingyen levelezőrendszert és appokat.

Mindezért jól rendszerezhető csomagokban adom át titkaimat. Információmorzsákat arról, hova kattintottam, kivel chateltem, milyen könyvet rendeltem, melyik újságra fizettem elő. Hol ebédeltem és mit. (Vegát, paleót, disznózsírban tocsogóst.) Adatokat vásárlási szokásaimról, ízlésemről, egészségi állapotomról. Olykor úgy, hogy az adatküldésről mit sem tudok. Valamikor valahol beleegyeztem, hogy ez az alkalmazás a fotóim között turkálhat, az bekapcsolhatja a mikrofont, amaz leköphet. Ki tudja ezt már követni? Nem is akarom.

A vállalatok belőlem és sorstársaim adathalmaiból a történelem legfélelmetesebb adatbázisait építik fel, amelyeken elképesztő hatékonysággal üzemeltetik reklám- és marketingszoftvereiket. Ezek a cégek úgy viselkednek, mint a kis gömböc. Legszívesebben minden adatot bekebeleznének.

Az Amazon például a napokban jelentette be, hogy 13,5 milliárd dollárért vásárolta fel a Whole Foods élelmiszer-áruházláncot. Amely egyrészt saját országos bolthálózathoz juttatta az eddig főként csomagküldés révén értékesítő céget az Egyesült Államokban. Másrészt egy óriási új adatbázishoz is, amellyel precízen fel tudja térképezni az amerikaiak vágyait az egészségesnek mondott élelmiszerek piacán. Az Amazon lassan ott tart, hogy egymaga képes kiszolgálni a házhoz szállítás kényelméhez szokott amerikaiak újabb nemzedékeit. Vagy a világon bármilyen új nemzedéket. Bárhol. Goodbye, Tesco, adieu, Wal-Mart!

Ami a Facebookot illeti, 2014-ben 19 milliárd dollárt (!) fizetett a WhatsApp üzenetküldő rendszerért, amivel egyszerre takarította el az útból egyik versenytársát és szerzett újabb iszonyatos mennyiségű adatot arról, hogy ki kivel, mit és hogyan művel. A Facebook az Európai Bizottságnak azt ígérte, nem fogja összepárosítani a mindkét szolgáltatásban fiókkal rendelkező felhasználók adatait. Aztán összepárosította. A bizottság 110 millió dolláros bírsággal sújtotta a Facebookot – de hát nem lehet minden tökéletes. Mindeközben ha így megy tovább, a Google és a Facebook lenyeli az egész hirdetési piacot, a sajtópiacot, és még a legnagyobb ügynökségek, médiabirodalmak is csak alvállalkozásai, beszállítói lesznek.

Brüsszel – az Egyesült Államokkal ellentétben – próbál fellépni e cégek étvágyával szemben. A The New York Times múlt pénteki cikke szerint az Európai Unió arra készül, hogy történelmi bírságot rójon a Google-ra: augusztus végén várhatóan több mint egymilliárd dolláros büntetést és egyéb szankciókat kap a nyakába tisztességtelen piaci magatartásáért a cég.

Ez dicséretes erőfeszítésnek hat az unió részéről, és drukkolok is neki. Csakhogy hány hadosztálya is van Brüsszelnek? Másképpen fogalmazok: nem számol velem sem. Ezeknek a vállalatoknak az erejét ugyanis nem csupán elképesztő innovációs és tőkeerejük adja, hanem – ahogy említettem az imént – én magam is. Azaz mi. Mi – ostoba felhasználók. Életünkkel és vérünkkel.