Sírjon Soros, vesszen Putyin!

A magyar közgondolkodás önpusztító hagyományára épülnek a gyűlöletkampányok.

Az az ötletem támadt, hogy teszek magamra két kitűzőt. Az egyik Soros Györgyöt, a másik Vlagyimir Putyint ábrázolná. Így együtt viselném őket. Nem mintha kritikátlan rajongója lennék tevékenységüknek. De szemléletesebben aligha tudnám kifejezni a megvetésemet a kétoldali hisztériával szemben, amely értelmes vita és hazánk valódi gondjai helyett a két férfi iránti gyűlölettel hergeli a magyar közéletet. S melynek mélyén keserű tehetetlenség, szellemi impotencia munkál. Hiszen minél hangosabban hörögnek Soros vagy Putyin ürügyén, annál nyilvánvalóbb, hogy semmit sem tudnak tenni ezek pénze, hatalma, nemzetközi reputációja ellen. Az amúgy is megosztott közéletet viszont tovább mérgezik a gyűlöletkeltő kampányokkal, amelyek a magyar közgondolkodás legrosszabb, önpusztító hagyományára épülnek. Arra, hogy minden gondunkért valamilyen külső, gonosz hatalom a felelős, és aki nem így gondolkodik, az maga is áruló, az ellenség ügynöke.

Soros és Putyin ellenségképpé emelése Magyarországon azért is különösen tanulságos, mert kivételes sikerüket a determinált balsors legyőzésének köszönhetik. Súlyos történelmi tragédiák után, ha különböző módon is, de mindketten ott álltak a semmi szélén. Ahonnan a maguk erejéből sikeresen feljutottak a csúcsra, a múlton való merengés helyett megváltoztatva nemcsak a maguk életét, de valamiképp a világot is. Ez a mentalitás tragikusan hiányzik a mai magyar társadalomból. És az emiatt érzett irigység – elsősorban a Soros elleni hisztéria esetében – a gyűlöletkampány egyik fő mozgatója.

Soros György tizennégy évesen, zsidó kamaszként élte át Budapesten a véres 1944-et. Tudva, hogy őt és családját a nyilas uralom alatt mindennap meg akarják ölni. Mai ésszel nehéz ebbe belegondolni is. Három évvel később a készülődő kommunista diktatúra elől Londonba menekült. Volt vasúti őr, pincér, árus a tengerparton, és közben elvégezte az egyik legnevesebb angol egyetemet. Filozófia szakon. Vagyis nem gazdag milliárdosként kapott bele öregkorában a filozofálgatásba, hanem komoly műveltséggel lépett be a pénzügyi életbe. Hatalmas vagyonát több évtized alatt halmozta fel, és pénze jelentős részét arra költi, hogy az általa megtapasztalt kétféle diktatúrával és általában minden túlközpontosított állammal szemben a társadalmi önszerveződést segítse.

Én a pénzügyi spekulációt a kapitalizmus egyik legkártékonyabb elemének tartom, és az államról is másképpen vélekedem, mint Soros György. De három dolog biztos. Ő nem egy politikus rokonaként, nem egy kormány vagy párt támogatásával, hanem a saját erejéből szerezte a vagyonát. S ezt egy demokratikus projektre költi, még ha a „nyílt társadalom” eszméje szerintem csak a művelt középosztály érdekeit szolgálja is. Kiállása a palesztinok ügye mellett pedig azt bizonyítja, hogy ha igazságtalanságot tapasztal, akkor képes felülemelkedni származásán és az ezzel járó történelmi traumán. Ez utóbbi jellemvonása gyakorlatilag érthetetlennek számít abban a magyar közéletben, amelyben mindent a múlt, a származás, a törzsi kötődés és az elvakultság határoz meg.

Putyin édesanyja negyvenegy éves volt, amikor megszülte Vlagyimirt. Előtte két kisfia már meghalt, az egyik Leningrád náci blokádja alatt. Az asszony apját a németek ölték meg, fiútestvérei a háborúban estek el. Ennyi gyász után talán ezért is kereszteltette meg harmadik fiát, ami 1952-ben, Leningrádban egy GPU-s tiszt feleségétől mindenképp a kurázsi jele volt. Fiának is nagy szüksége volt a kurázsira, amikor a Szovjetunió széthullása után, az „elbocsátott légió” feleslegessé vált katonájaként ott állt a nevét is megváltoztató Néva-parti nagyvárosban. Az országát nyomorba döntő, minden közpénzt privatizáló és Nyugatra menekítő klikk bábként vette fel csapatába. De a báb legyőzte az őt mozgató erőket, és Oroszországot a szánalom és a nemzetközi köznevetség tárgyából újra nagyhatalommá emelte. Módszerein lehet vitatkozni. Egy dolog azonban felette áll a politikai mérlegeléseknek. A jelcini korszak demográfiai katasztrófája után hét évvel nőtt az orosz lakosság születéskor várható élettartama. S amire különösen büszke lehet, 1990 óta 2012 volt az első olyan esztendő, amikor az előző évihez képest nőtt a lakosság száma.

Az ellenzéki oldalon ismételgetett „EU vagy Oroszország” és „Nyugat vagy Putyin” jelszavak a valóság teljes félreértéséről árulkodnak. Putyin nem akarja szétverni az Európai Uniót, és egészen biztosan nem kívánja Magyarországot az Orosz Föderáció tagjává vagy csatlósává tenni. Azt szeretné elérni, hogy az EU függetlenedjen az amerikai dominanciától, és Oroszországot egyenrangú partnerként tisztelje. Bolond lenne, ha orosz elnökként nem erre törekedne. Bárcsak az EU vezetőinek is lenne határozott elképzelésük arról, hogy ők milyen jövőt akarnak az uniónak. Putyin démonizálása helyett azon kellene gondolkodnunk, hogyan volt képes lényegében erőszak és igazi politikai elnyomás nélkül leszámolni az oligarchák uralmával, létrehozva egy több tízmilliós középosztályt.

Soros és Putyin sikertörténete azért is tanulságos lehet számunkra, mert míg egyikük az állam ellenében, másikuk arra alapozva érte el céljait. Az államhoz kötődő merev, dogmatikus ideológiák eleve hamisak. Vannak helyzetek és korszakok, amikor csak az állam teremtheti meg azt a civilizációs biztonságot, amelyben a civil társadalom is elkezdheti megszervezni magát. Ha egyszer túljutnánk a végletes ideológiai megosztottságon, az örökös bűnbakkeresésen, belátnánk, hogy mindkét – egymástól amúgy nagyon távol álló – férfitól lenne mit tanulnunk.

A dogmatikus politikai gondolkodás képtelenségére persze más példákat is felhozhatunk. A Kínai Népköztársaságot kommunista diktatúrának szokás nevezni. Tajvanon demokratikus kétpártrendszer van, Szingapúrban egypárti kapitalista féldiktatúra, talán negyeddemokrácia. A mi politikai fogalmaink szerint a három rendszer ég és föld. Ha az egyik sikeres, a másik biztos bukásra van ítélve. Ehhez képest mind a három rendszer évtizedek óta szárnyal, polgárai tíz- és százmillióit történelmileg arrafelé sosem látott jólétbe, biztonságba emelte. Nem mellesleg a Nyugaton elért technikai-tudományos eredményeket átvéve, fejlesztve, minket látványosan megelőzve hódítják meg maguknak a XXI. századot. Bizonyára sok igazságtalanság árán. De hosszú távon van nagyobb igazságtalanság annál, mint ha egy jobb sorsra érdemes nemzet polgárainak negyven százaléka megválthatatlan szegénységbe süllyed?

Persze igaz, hogy ezen a kérdésen kényelmetlenebb gondolkodnunk, mint minden bajunkért Soros Györgyöt vádolni vagy Vlagyimir Putyintól félteni az országunkat.