Sokan emlegetik az ellenzéki huzavonát elnézve, hogy Orbán Viktornak nincs más dolga, mint hátradőlni, és kérni egy kávét. Mégsem ezt teszi. Belpolitikai ellenfél híján külső „ellenzékével”, pontosabban változatos külső ellenségképeivel száll harcba az ország, és ezáltal saját pozíciója védelmében. Vajon milyen megfontolás áll amögött, hogy hol a menekülteknek, hol Brüsszelnek, hol a nemzetközi pénzvilág nagyjainak üzen hadat? A magyarázat sokkal inkább a választói magatartásban rejlik, mint Orbán Viktor lelkivilágában.
A külső ellenségkép mint politikai kommunikációs technika, nem hungarikum. Már az ókori rómaiak is előszeretettel értekeztek a témáról, és azóta is rengeteg különféle színezetű párt alkalmazta. Nem kell messzire visszanyúlnunk a Soros-kampányhoz hasonló akcióra a baloldalon sem. Gondoljunk csak az MSZP kettős állampolgárság ellen buzdító népszavazási kampányára. Az ország egyik fele a mai napig nem bocsátotta meg a kívülről beáramló tömegek szociális ellátásának terheivel való riogatást Gyurcsány Ferencnek, és azt az akkori miniszterelnök személyiségéből, értékrendjéből vezeti le, éppen úgy, ahogy napjainkban az ellenzék Orbán Viktor személyes gonoszságából és hatalomvágyából eredezteti a sorosozást. Csakhogy ezek a megközelítések figyelmen kívül hagyják, hogy az állampolgárok indulati potenciálja nélkül nem működnének az akciók, és ha nem működnének, nem is alkalmaznák őket. Az állampolgárokban eleve meglévő és könnyen fölerősíthető félelmeknek, indulatoknak a kiaknázása ráadásul nem is feltétlenül a ténylegesen megcélzott csoportról vagy személyről szól. A külső ellenségképek rendszerint a belső társadalmi egység előállítását szolgálják.
Olyan időszakokban, amikor külső fenyegetés ér egy országot, az állampolgárok összetartóbbak. Sokkal inkább hajlandók áldozatot hozni a közös ügy érdekében, továbbá jelentősen megnő a politikai intézményekbe vetett bizalmuk. Mindezek alapjában véve kívánatos értékek. A politikatudomány hosszú ideje foglalkozik azzal, hogy miképpen lehetne ezeket külső ellenségkép nélkül is megteremteni. Csakhogy a kutatások azt mutatják, hogy az összetartás és a bizalom megteremtése nehézkes, ám egy jól körülhatárolható ellenségkép kialakításával egyszerűbbé válik. Távolról sem olyan szoros a társadalmi összetartás, ha pozitív üzenetek mellett próbálják a választókat mobilizálni. Amikor John F. Kennedy anno kitűzte a holdra szállás célját, a terv nem tudományos értéke miatt volt népszerű, hanem mert ott állt mögötte a lehetőség, hogy pontot tehet a Szovjetunióval vívott hatalmi harc végére. Ezzel szemben Barack Obama kijelentései, amelyek napjaink két legalattomosabb ellenségének, a ráknak és a klímaváltozásnak a megállítását tűzték ki célul, nem tudták meggátolni Donald Trump fölemelkedését. Miért?
Békeidőben, amikor nincsen jól azonosítható ellenfél, a társadalom befelé fordul. A politika saját területén próbál változásokat elérni, és óhatatlanul konfliktusokat teremt. Azok az energiák, amelyek korábban egy külső ellenséggel szemben csoportosultak, a különböző társadalmi rétegek között éleződnek ki, ami szélsőséges esetben akár polgárháborús állapotokat is eredményezhet. Ám a politika rendszerint rövid időn belül kitermeli a következő külső veszélyforrást, ami újra az összefogás felé tereli az állampolgárokat. Szinte minden ország történelmében megfigyelhető, hogy a külső konfliktusok felszámolása a belső konfliktusok fölerősödéséhez vezet, amit egy újabb külföldi konfliktus pacifikál, helyreállítva a belső egységet. Természetesen a külső ellenséggel való küzdelem könnyen túlzásba is eshet, a társadalom a „különvéleményt” képviselőket kivetheti magából, vagy egyenesen a rendszer ellenségének is tekintheti. A belső egység megteremtése sokszor a társadalom legrosszabb oldalát hívja elő. Mindazonáltal egy ország vezetője szempontjából racionális lépés, hogy ha történetesen nincs külső ellenség, akkor „gyártat” egyet, nehogy a határokon belül szabaduljanak el az indulatok. A külső ellenségkép tényleges konfliktus nélkül ilyen szempontból szelepnek tekinthető a társadalmon belül uralkodó érzelmek levezetéséhez.
Ha úgy vesszük, Magyarországon nagyon is jól működött ez a szabályzó mechanizmus, hiszen történelme jelentős részében elnyomta belső konfliktusait. Sosem éleződtek ki olyan mértékben, mint más nyugati társadalmakban, ahol gyakran ragadtak kapát-kaszát az állampolgárok egy-egy ideológiai-vallási kérdés miatt. Ez részben magyarázza azt is, hogy a baloldal (belső) ellenségképe miért nem érvényesül olyan mértékben, mint szeretnék. Magyarország történelme során szinte folyamatos külső fenyegetésnek volt kitéve. Emiatt működhet ma is az a toposz, amely szerint hazánk Európa védőbástyája. És mivel a kormánypárt folyamatosan napirenden tartja a külső fenyegetettség kérdését, nem tud előállni az a helyzet, ami a belső konfliktusok kiélezéséhez vezethetne.
