A gép, aki olvas az arcvonásainkban

Ha a másikról mindent tudhatunk, a hidegfejű számítás lép a jóhiszeműség helyébe.

A mesterséges intelligencia fejlesztésében a tárgyak, alakzatok felismerése fontos állomás volt. Néhány évvel ezelőtt a Facebook szoftverje már 97 százalékban felismerte az emberi arcot (részben takart vagy árnyékos állapotban is), ami szinte már emberi pontosságú. Ma már a gép azt is felismeri, kié az arc. Ezeket az algoritmusokat sok helyen alkalmazzák: főként a rendőrség veszi nagy hasznukat. De egyre gyakrabban használják őket jelszó helyett a számítógépbe, okostelefonba való belépés során. Kínában már vannak kereskedelmi hálózatok, ahol a vevő úgy fizet, hogy belenéz egy képernyőbe. A bankszámla eléréséhez, a készpénzfelvételhez az is elég, ha az ATM-nek megmutatjuk az arcunkat.

Az arcfelismerés technikájának fejlődése hasonló ívet írt le, mint a beszédfelismerésé. A használhatóság a végén „ugrik meg” meredeken. Jelentős minőségi különbség van a 95 és a 99 százalékos felismerés között. Az algoritmus a felhőben lévő adatbázisban kutakodik, és a térfigyelő kamerák által látott arcok alatt azonnal megjelennek a nevek és az azonosító adatok. Ez már az orwelli fantáziát is túlszárnyalja. A gépi felismerés jobb, mint az emberi, hiszen a technikát emberi arcok millióinak ismeretében fejlesztették ki, míg az emberi „adatbázisban” (azaz az agyunkban) jóval kevesebb ismerős arc szerepel. A kínai kormány adatbázisában minden állampolgár fényképe megvan. Amerikában a felnőtt lakosság feléről van fényképe az FBI-nak. A Facebooknak kétmilliárd felhasználója van, és robbanásszerűn nő az internetes társkereső oldalakra felhelyezett arcképek és személyleírások száma. Ezekben az adatbázisokban az arcfelismerő algoritmusok kedvükre keresgélhetnek.

Mivel az arcunk a beleegyezésünk nélkül is megfigyelhető (az ujjlenyomat megszerzéséhez kontaktusra van szükség, nem úgy, mint az „arclenyomatéhoz”), a különböző helyeken való tartózkodásunk gépi felismerése magánéletünket sérti. A nyugati demokráciákban ez kényes ügy, arcképünk biometrikus jellemzőnek tekintendő, amely fölött az egyén rendelkezik. (De hiába, ha azt önként tesszük publikussá.) Ezért van az, hogy ez a technika Keleten, elsősorban Kínában terjed igen széles körben – ott az emberi jogokra kisebb súlyt fektetnek. A Megvii (Megavision) nevű kínai vállalat 2011-ben fejlesztett ki egy arcfelismerési technikát. Ezt azóta több mint 300 ezer cég és egyén vásárolta meg szerte a világon. A vállalat célja, hogy terméke hétköznapi áruvá váljon, amelyet a vásárlók tetszés szerinti módon és célokra használhatnak fel.

Nyugaton egyelőre óvatos próbálkozások vannak e technika alkalmazásával. A Facebook a felhasználók ismerőseit más fényképeken is felismeri. A Google a felhasználók által feltöltött képeket különböző szempontok szerint csoportosítja, és úgy kínálja további felhasználásra. Amerikai légitársaságok az utasok arcának gépi felismerésével akarják kiküszöbölni a beszállókártyát. A Lloyds Bank a kínaiakat utánozva megengedi, hogy a számlatulajdonos arcfelismeréssel használhassa a számláját. Az Uber arcfelismerő technikát használ, hogy kiszűrje a nem regisztrált szolgáltatókat. Egy kaliforniai cég alkalmazottainak belépését ellenőrzi az arcfelismerő algoritmusokkal – sorolja a példákat a The Economist szeptemberi cikke.

A másik ember arcáról egy pillantás alatt leolvassuk, hogy ki ő, milyen ember, milyen a lelki alkata, intelligenciája. A mesterséges intelligencia fejlesztésében – az arcfelismerést és -azonosítást követően – most újabb nagy lépést tettünk: a gép jobban olvas az emberi arcvonásokban, mint mi magunk. A Stanford Egyetemen kifejlesztett algoritmus a homo- és heteroszexuális embereket 81 százalékos biztonsággal meg tudja különböztetni, szemben az emberi becsléssel, ami 61 százalékos. (A minta elég nagy ahhoz – tíz- és százezres nagyságrendről van szó –, hogy a véletlen ne játszhasson közre.) A kutatók lehetségesnek tartják, hogy a gép hasonló módon, az arcvonásaink elemzésével az intelligenciánk fokát és a politikai nézeteinket is meg tudni majd állapítani. Képzeljük el, milyen világ jön, amikor a személyzetis az algoritmus felhasználásával csupán arcunk alapján mindent tudni fog rólunk. Ez súlyos csapást jelenthet a diszkriminációmentességre és az egyenlő esélyekre – hiszen ezen elvek alkalmazásában a személy nem kellő ismerete is szerepet játszik. (Az elv mellett.) Társadalmi kapcsolataink jellege, a társadalmi interakciók, sőt az egész társadalmi légkör megváltozhat. Eddig ezeket a tudatlanságon alapuló jóhiszeműség irányította. De ha a másik emberről minden lényeges dolgot megtudhatunk, a hidegfejű számítás lép a jóhiszeműség helyébe.

Slusszpoén. Kezdetben vala az ujjlenyomat. Ehhez jön most az „arclenyomat”. De amióta olvasni tudunk az emberi genomban, már egy hajszál, egy pohár, amiből ittak, egy csepp vér is elegendő a személy azonosításához. (Minden egyes sejtünk hordozza az örökítőanyagunkat.) Most ott tartunk, hogy a DNS-nyom nem csak a személy azonosítására elegendő; okos algoritmusok meg is rajzolják abból az illető arcát. Hiszen a DNS-ben kódolva van minden tulajdonságunk, így az is, hogy milyen lesz az arcunk. (A technikát nagyszámú minta felhasználásával Craig Venter dolgozta ki, aki fontos szerepet játszott az emberi genom feltérképezésében is.) Tehát a pohár peremén maradt nyálból vett DNS-mintából megállapítható, hogy az kié – de ha nincs mivel összevetni, az algoritmus felrajzolja a DNS tulajdonosának arcát, ami az adatbázisból máris azonosítható. Nincs hová bújni. (A dolog fordítva is működik: arcvonásokból genetikai sajátosságokra lehet következtetni.)

Engem irritál, amikor ami helyett akit hallok. Pedig a köznapi beszédben úgy látszik, a dolgokra vonatkozó ami menthetetlenül visszaszorul az aki javára. (A csúcs, amikor a zöldségesek ez vagy az helyett „ő”-zik a fejes káposztát vagy a paradicsomot.) E rossz szóhasználat már a „beszélt” médiában is elterjedt. Norbert Wiener, a kibernetika ősatyja már 1948-ban megírta, hogy „lényegi azonosság van gép és élő szervezet között”. Ray Kurzweil pedig, aki kortársunk, azt mondja: 20-30 éven belül eltűnik az élő és élettelen közötti különbség. Kiberfilozófusok kísérletet tesznek a személyiség újrafogalmazására, hiszen a gép egyre több olyan tulajdonsággal rendelkezik, amit eddig emberinek hittünk: nemcsak emlékezik, számol és összefüggéseket állapít meg, hanem kombinál, stratégiát készít, döntést hoz. És jobban olvas az emberi arcban, mint mi magunk. Gotthard Günther szerint téves a világ objektumra és szubjektumra való felosztása, és bevezeti az „általános szubjektivitás” fogalmát, amibe már a számítógép is beletartozik. Ha a paradicsomot nem is, de az arcvonásainkban olvasó algoritmust már hajlamos vagyok ő-nek nevezni.

A költő Nagy László a róla készült portréfilmben ezt üzente a száz vagy ötszáz évvel későbbi utókornak: „Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket. Emberi szellemük, ha lesz, tudatom velük, üzenem: csak ennyit tehettem értük.” 1975-ben Nagy László még nem tudhatta, bár sejtette, hogy nem kell száz év hozzá, és az informatika és a genetika eredményeként az emberek másak lesznek. Valószínűleg más lesz az arcuk, és nem tudhatjuk, hogy emberi lesz-e a szellemük.

A szerző közgazdász, társadalomkutató