Emília néni, barátoknak Emi (66) felpaprikázva nyomta ki a televíziót apró újpesti otthonában. Nagyon egyet tudott érteni a miniszterelnök úr feleségével, akiről a híradó szerint a kormányfő mondta: utálja a felcsúti stadiont, mert „rontja a kilátást a konyhaablakból”. Pontosabban Emília néni nem a felcsúti stadiont utálta, hanem azt, hogy az ellenzéki médiának éjt nappallá téve „azon kell lovagolnia”, mintha „Gyurcsányék nem lettek volna sokkal rosszabbak.” Na és az, hogy hazudtak reggel, éjjel meg este? A szemkilövetés? A gázáremelés? Orbán úrnak viszont fontosak a nyugdíjasok, és a migránsokat sem engedi be. Olyan sokat számít az a konyhaablak mögötti stadion?
Emília néni ablaka mögött persze nem volt stadion, de még migránsok sem, tekintve, hogy egy belső udvaros ház kis lakásában élt a IV. kerület mélyén. Ha kinézett a konyhából, többnyire csak a szomszéd alkoholista Jóskát és feleségét látta, amint épp rekedt hangon üvöltöznek egymással vagy a gyerekkel. „Bunkók”, gondolta ilyenkor Emília néni, aki néhány évvel ezelőtt költözött ki VI. kerületi lakásából. Túl nagy volt neki, amióta a fia kiment Berlinbe. Nagyzolásnak is érezte, azt pedig egész életében nem állhatta. Az „úri hóbortokon” gyakran dohogott, és büszke is volt rá, hogy gyerekét mindig mértéktartásra nevelte.
Valójában nem tudott mit kezdeni a kétezer fős faluba emelt stadionnal sem, de ezt még fideszes barátnőinek sem merte bevallani. Nem szerette, hogy a tévé folyton erre emlékezteti, miként kedvenc hentese, Béla (43) is állandóan hasonlókra terelte a szót. – Ah, már megint ezzel jön – legyintett ilyenkor bosszúsan, de aztán leplezetlen mosollyal visszadobta a labdát. – Na és ahhoz mit szól, kedves Béla, amit Karácsonyék épp művelnek? – nevetett, a hentes pedig elhúzta a száját, nem kívánt ilyenekre gondolni. Úgy érezte, nagyon elege van már az előző években tapasztaltakból, és biztosra vette, hogy ezt sokan mások is így látják, sőt. Egyik barátjának bizniszét a nyerőgépekkel kapcsolatos törvény tette tönkre, másikuk még mindig a korábbi vasárnapi zárvatartást nyögte.
Béla egész nap tudta sorolni, hogy miért lesz most már tényleg kormányváltás, de azt azért sosem merte az érvei közé fűzni, hogy az ellenzék rátermettebb. Tudta, hogy nincs így, de nem volt kedve még ezzel is bosszantani magát. Ha a kilátásokra gondolt, rendre emlékeztette magát: bármikor történhet bármi, elvégre a Kádár-rendszer bukását sem látták előre. Mostanában előszeretettel nyugtatta magát ezzel.
Emília nénit amúgy kedvelte, ismerte kicsi kora óta, általános iskolásként ő tanította matematikából, s tőle tudja, hogy a megfontoltság, előrelátás mindenek előtt való. Persze, a néni fideszes, de hát ez megesik, a stadionpénzeket pedig nem ő teszi zsebre – gondolta mindig. A kilátások viszont nyomasztották, nem így képzelte mindezt korábban, hogy ő a húspultban, az ország pedig egy évtizedre bebetonozott kormány kezében, ennyivel a rendszerváltás után is. Ha kitekintett a konyhaablakon, ugyanazt az összegraffitizett nyolcadik kerületi falat látta már lassan tizenöt éve. Ez is aggasztotta. Az előrelátás maradt, de a rövid távú perspektívákkal nem tudott mit kezdeni.
Ahogy nem tudott Emília néni sem, aki bár úgy vélte, a történelemkönyvekben helyet kell hogy kapjon a mostani kormányzat munkája, de pár évre előre nem szívesen tekintett. Tartott tőle, hogy hamarosan kórházi ápolásra fog szorulni, pedig ki nem állhatta, ha bárki más segítségét kellett igénybe vennie. Hallotta folyamatosan az egészségügy helyzetével kapcsolatos híreket, meséltek neki barátnői is, és érezte, hogy ezen a téren nagyon sok bosszúsága lesz még. Örült volna, ha nem kell ezzel foglalkoznia, és irigyelte is a kormánypárti tévében a fiatal, cinikus elemzőket, akik vigyorogva mondogatták, hogy ja persze, „oktatásegészségügy.” Szeretett volna ő is nevetni, de egy ideje már másra sem tudott gondolni, csak a fehér falak között rekedt kilátástalanságra.
