Béla egész nap tudta sorolni, hogy miért lesz most már tényleg kormányváltás, de azt azért sosem merte az érvei közé fűzni, hogy az ellenzék rátermettebb. Tudta, hogy nincs így, de nem volt kedve még ezzel is bosszantani magát. Ha a kilátásokra gondolt, rendre emlékeztette magát: bármikor történhet bármi, elvégre a Kádár-rendszer bukását sem látták előre. Mostanában előszeretettel nyugtatta magát ezzel.
Emília nénit amúgy kedvelte, ismerte kicsi kora óta, általános iskolásként ő tanította matematikából, s tőle tudja, hogy a megfontoltság, előrelátás mindenek előtt való. Persze, a néni fideszes, de hát ez megesik, a stadionpénzeket pedig nem ő teszi zsebre – gondolta mindig. A kilátások viszont nyomasztották, nem így képzelte mindezt korábban, hogy ő a húspultban, az ország pedig egy évtizedre bebetonozott kormány kezében, ennyivel a rendszerváltás után is. Ha kitekintett a konyhaablakon, ugyanazt az összegraffitizett nyolcadik kerületi falat látta már lassan tizenöt éve. Ez is aggasztotta. Az előrelátás maradt, de a rövid távú perspektívákkal nem tudott mit kezdeni.
Ahogy nem tudott Emília néni sem, aki bár úgy vélte, a történelemkönyvekben helyet kell hogy kapjon a mostani kormányzat munkája, de pár évre előre nem szívesen tekintett. Tartott tőle, hogy hamarosan kórházi ápolásra fog szorulni, pedig ki nem állhatta, ha bárki más segítségét kellett igénybe vennie. Hallotta folyamatosan az egészségügy helyzetével kapcsolatos híreket, meséltek neki barátnői is, és érezte, hogy ezen a téren nagyon sok bosszúsága lesz még. Örült volna, ha nem kell ezzel foglalkoznia, és irigyelte is a kormánypárti tévében a fiatal, cinikus elemzőket, akik vigyorogva mondogatták, hogy ja persze, „oktatásegészségügy.” Szeretett volna ő is nevetni, de egy ideje már másra sem tudott gondolni, csak a fehér falak között rekedt kilátástalanságra.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!