Milos Zeman és a magyarok

Az újraválasztott cseh államfő története tanulságos lenne a hazai baloldal számára is.

Józan ésszel érthetetlen a hisztéria, amelyet Zeman újrajelölése és várható győzelme kiváltott. Az elnök masszívan atlantista, és nagy Amerika-barát. Elfogultan Izrael-párti, támogatta az Iszlám Állam elleni nemzetközi katonai akciókat. Oroszországot persze Európa részének tekinti, és jó kapcsolatokat kíván fenntartani vele, de túlzás lenne „geopolitikai fordulatot”, biztonságpolitikai katasztrófát várni ettől. Legmerészebb kijelentése az volt, hogy ideje lenne a Krímet Oroszország részének elfogadni. Ez nemzetközi jogi szempontból vitatható, de nem mondott mást a német liberálisok vezetője sem, ami nem akadályozta meg Angela Merkel kancellárt abban, hogy meghívja a kormányába. Sok európai fővárosban gondolják ugyanezt a döntéshozók, ha nem is merik kimondani. Ami a menekültválságot illeti: Zeman tagadhatatlanul demagóg hangot ütött meg. De államfőként semmilyen befolyása nem volt a kormányzati döntésekre, amelyek sikeresen szabotálták el az uniós kvóta teljesítését.

Az ellene felsorakozott liberális és konzervatív pártok a második fordulóban „európainak” aligha nevezhető eszközökkel kampányoltak. Beszéltek előrehaladott koráról, állítólagos rákbetegségéről, azt sugallva, kár megválasztani, nemsokára úgyis meg fog halni. Mivel bottal jár, elterjesztették róla, hogy műlába van. Hamarosan azt is hallani fogjuk, hogy csakis az orosz propaganda beavatkozása miatt nyert. Akik ezt elhiszik, azok ismét elmulasztják az esélyt, hogy megértsék a választók akaratát.

Milos Zeman története tanulságos lehetne a magyar baloldal számára is. Szociáldemokrata politikusként győzelemre vitte pártját, országát pedig lehorgonyozta az európai és az észak-atlanti integrációban. De megértette, hogy a népben egyszerre él a Nyugathoz tartozás vágya és a nemzeti függetlenség tisztelete. Többet várnak a politikusaiktól, mint hogy a brüsszeli direktívákat kötelező parancsokként magyarázzák. Zeman belátta, hogy az oroszellenes hidegháború árt országa gazdaságának, és ellentétes sok cseh ember érzelmeivel. Ő maga rég túljutott a kommunizmuson, de nem gondolta, hogy jól állna neki az antikommunizmusban tobzódnia.

Tartós népszerűsége mutatja: nem feltétlenül az itthon dívó örökös „fiatalítás” a megoldás. Hetvennégy évesen is lehet győzni, ha van egy hiteles karakter, egy határozott egyéniség, aki szót tud érteni azokkal, akiket az „elit” semmibe vesz. Zeman sok vitatható kijelentést tett, de sosem a liberális megmondóktól kérdezte, mit kell képviselnie. Jobban bízott plebejus ösztönében. Amikor az amerikai nagykövet, hatáskörét túllépve, nyíltan bírálta egy lépését, nem kezdett mentegetőzni: kitiltotta a Hradzsinból. Ez kis dolognak látszik, de egy országban, amely több száz év után nyerte vissza a függetlenségét, fontos gesztusnak számított. Horn Gyula nagy ember volt a szememben, de ilyet ő sem mert volna tenni. Szocialista utódairól pedig esély sincs hasonlót feltételezni. Ha hiszünk a demokráciában, látnunk kell: oka van Milos Zeman 52 és az MSZP 10 százalék körüli támogatottságának.

Ha a baloldal a liberálisoknak való megfelelés kényszere miatt hátat fordít az egyszerű szavakból értő, kétkezi munkát végző, a globalizációtól félő kisembereknek, akkor nemcsak szavazóit, hosszabb távon a létjogosultságát is elveszti. Zeman minden hibájával együtt megértette ezt. Luxus lenne el sem gondolkodni a dilemmán.

A szerző publicista, volt EP-képviselő