Franciaországot 67 millió ember lakja, ebből 3,4 milliónak nincs munkája. Azaz a munkanélküliség 8,8 százalékos. Spanyolországban sokkal rosszabb a helyzet. Ott 14,1 százaléknyi munkanélkülit tartanak nyilván. Az Ibériai-félszigeten a munkaképes lakosságból 3,1 millió ember nem dolgozik. Olaszországban ez a szám 2,7 millió, tehát 10,5 százaléknyi a munkanélküliségi ráta, Portugáliában pedig 6,7 százalékra tehető. Kis ország, kis számok, de 350 ezer dologtalan sem mondható kevésnek. A számok viszonylag ritkán hazudnak, így aztán nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy jelenleg jóval több mint kilenc és fél millió európainak nincs munkája. Valójában jóval többnek, hiszen számos más európai országot kihagytunk a felsorolásból.
Hab a tortán, hogy a fiatalok munkanélkülisége esetében majdnem minden felsorolt országban ennél jóval magasabb, értsd: sokkal tragikusabb értékeket talál, aki keres. Aki viszont úgy határoz, hogy nem vesztegeti az idejét holmi keresgéléssel, az beül egy kellemesen hűvös tévéstúdió kényelmes székébe, alaposan bemelegíti berozsdásodott végtagjait, majd a hasára csap, és elkezd összevissza beszélni a migráció áldásos hatásairól. Különös tekintettel persze a munkaerőhiányra, hiszen még a vak is láthatja, hogy Európának sürgősen, na jó, ne legyünk szégyenlősek, mondjunk nagyot: perzselő módon szüksége van bevándorlókra, akik aztán az összes bajt – elsősorban persze a munkaerőhiányt – mintegy varázsütésre meg fogják oldani, ha és amennyiben a fejlett Nyugat – karöltve a fejletlen Kelettel – haladéktalanul megnyitja a határait a bevándorlók tömegei/milliói előtt.
Hogy miért beszélünk most erről? Nos, a tömegesen és illegálisan elkövetett migrációt mentegető, rosszabb esetben propagáló haladó újságírók és még haladóbb politikusok az utóbbi időben újfent elővették és leporolták a fenti érvkészletüket. Azt a készletet, amiről már azt hittük, örökre elrakták. Elzárták. Felgyújtották. Szégyenükben. Mert a 2015-öt követő viták után joggal hihettük, hogy így tettek. (Nem tettek.)