A válasz a gazdasági patriotizmus

A 2008-as pénzügyi és gazdasági válság felszínre hozta a globális gazdasági rendszer legbelsőbb ellentmondásait és feszültségeit.

Budapest, 2011. július 21. Svájci frank és euró bankjegyeket számol egy pénzváltó alkalmazottja. Az euró svájci frank árfolyama 1,1631-ra esett 1,1699-ről Jean-Claude Juncker, az eurócsoport elnökének nyilatkozatára, amely szerint nem zárható ki a részleges államcsőd Görögországban. A svájci frank (CHF) árfolyama több korábbi árfolyamrekordot átlépett az elmúlt időszakban a forinttal szemben, hétfőn újabb történelmi csúcsot döntve 238,46 forinton is járt. MTI Fotó: Máthé Zoltán Fotó: MTI

Magát a fogalmat Dominique de Villepin volt francia konzervatív kormányfőnek tulajdonítják, aki 2005-ben a Danone Pepsi általi ellenséges felvásárlási kísérlete kapcsán használta. A 2008-as pénzügyi és gazdasági válság felszínre hozta a globális gazdasági rendszer legbelsőbb ellentmondásait és feszültségeit. Azok a gazdasági szereplők és közgazdászok, akik évtizedeken keresztül a piacok önszabályozási képességének mindenhatóságát és megkérdőjelezhetetlenségét hirdették, miközben változatos módon kárhoztatták az állam bárminemű gazdasági szerepvállalását, hirtelen nem láttak más kiutat a bajból, mint az állami beavatkozást és az onnan érkező mentőövet. Az államok közbelépésével sikerült megakadályozni a nemzetközi pénzügyi rendszer összeomlását, sikerült újraéleszteni a hitelpiacokat és beindítani a fogyasztást. Eközben a költségvetések hatalmas hiányokat halmoztak fel, közpénzből megtámogatva magántulajdonú pénzügyi intézményeket és autógyártókat, esetenként a csőd szélén tántorgó bankokat véve állami tulajdonba.

Mindezek a fejlemények hozzájárultak a szabadpiac híveinek elbizonytalanodásához, meggyengüléséhez, ami változást hozott a patrióták és globalisták közötti intellektuális viszonyrendszerben. Egyre több politikus és közgazdász merte nyíltan felvállalni patrióta nézeteit, anélkül, hogy tartania kellett volna a liberális oldal pusztító hatású megbélyegzéseitől és partvonalra szorítási kísérleteinek következményeitől. Ebben a tabudöntögetésben a magyar kormány oroszlánrészt vállalt, köszönhetően az unortodoxnak elnevezett gazdaságpolitikájának, és arra is jól emlékezhetünk, hogy 2010 óta milyen heves hazai és külföldi támadások érték emiatt.

Többek között ez a narratíva szintjén, az egyensúly irányába történt elmozdulás adhat magyarázatot arra is, hogy miképpen juthattak el az egyébként nemzetieskedéssel általában nehezen vádolható német politikusok odáig, hogy egyre gyakrabban hasonlítsák sáskajáráshoz a németországi stratégiai ágazatokban tulajdonrészt szerző nemzetközi tőketársaságok tevékenységét. Részben arra is, hogyan vezetett a Gordon Brown baloldali brit miniszterelnökhöz köthető „Brit munkahelyeket a brit munkásoknak!” szlogen a brexithez. Hogyan éledhetett újjá az Egyesült Államokban a „Vásárolj amerikait!” szemlélet, illetve járulhatott hozzá a régi hatalmi elit bukásához az Egyesült Államokban a Make America Great Again kampányszlogen.

A 2008-as pénzügyi és gazdasági válság és annak következményei arra is rávilágítottak, hogy a gazdaság globalizációjának és az állam jogköreinek nemzetközi szervezetekhez való átruházásának korábbi üteme és intenzitása nem fenntartható. Ezeket a változásokat az is erősíti, hogy a demokratikusnak tekintett nyugati hatalmak fokozatosan veszítenek világgazdasági súlyukból. A feltörekvő gazdasági hatalmak pedig – amilyenek például a BRICS-országok – a nyugatiakétól eltérő nézeteket vallanak az államról és annak feladatairól. Dani Rodrik harvardi sztárközgazdász ezt a jelenséget „politikai trilemmának” nevezte el. Lényege, hogy három dolgot, a nemzeti szuverenitást, a demokráciát és a gazdasági globalizációt egyszerre lehetetlen megvalósítani. Ezek közül egy időben legfeljebb kettő valósítható meg. Ha a demokráciát és a nemzeti függetlenséget választjuk, akkor lazítani kell a túlságosan szigorú és gúzsba kötő nemzetek feletti gazdasági szabályokon.

Ebben a nemzetközi környezetben tehát minden észszerűen vezetett ország patrióta gazdaságpolitikát folytat vagy legalábbis folytatni próbál. Vannak olyanok, akik ezt felvállalják és csinálják, vannak, akik nyíltan nem vállalják fel, de igazából ennek jegyében kormányoznak, illetve vannak olyanok is, akik ezt a gyakorlatot a liberális piacgazdaság nevében élesen elítélik, mert nekik éppen ez szolgálja az érdekeiket. De van egy negyedik kategória is, amelybe a rosszul, dilettáns módon kormányzott országok tartoznak. Ezekre az jellemző, hogy a nemzeti vagyont felelőtlenül elherdálják, az országot és a lakosságot pénzügyileg kiszolgáltatottá teszik, és nem a hazai tulajdonú gazdasági szereplők érdekeit tartják szem előtt. Csak reménykedhetünk, hogy Magyarország soha többé nem tér vissza a negyedik kategóriába.

A szerző a Századvég Gazdaságkutató Zrt. gazdaságpolitikai és -stratégiai üzletágának vezetője