Hatalmasat nyert Sebastian Kurz

Az osztrák választók nem az ellen szavaztak, amit a szabadságpárt képvisel, hanem sajnos az ellen, amit Strache művelt. A morális kérdések itt felülírták a párttal kapcsolatos szimpátiát.

Jeruzsálem, 2018. június 10. Sebastian Kurz osztrák kancellár beszédet mond a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet és Emlékmúzeumban 2018. június 10-én. (MTI/EPA pool/Abir Szultan) Fotó: Abir Szultan

Az osztrák előre hozott választások eredményei már ismertek, a harminchárom éves Sebastian Kurz vezette Osztrák Néppárt fölényesen megnyerte a választásokat (38,4 százalék), csak az nem világos még, hogy melyik párttal kötnek koalíciót. Ez lesz a következő hetek meghatározó kérdése.

Az azonban már most egyértelmű, hogy történelmi változások zajlottak le a szomszédban, ugyanis a második köztársaság politikatörténetében még soha nem volt ilyen nagy különbség az első és a második helyezett párt eredménye között.

Másképpen: az osztrák pártrendszer, amely eleddig két kiemelkedően erős, nagy párt, a szocialisták és a kereszténydemokraták váltógazdálkodására épült, átalakulóban van. A kereszténydemokraták (Osztrák Néppárt, ÖVP) ugyanis Kurz vezetésével két választást nyertek meg egymás után, a szocialisták pedig (Osztrák Szociáldemokrata Párt, SPÖ) a tavalyelőtti – már akkor is rossz – eredményüktől több mint öt százalékkal maradtak el, így 21,5 százalékra csökkentek.

A szocialisták ezzel történelmi mélypontra jutottak (akárcsak német testvérpártjuk a 2017-es választásokon), a két párt között 17 százalékos különbség alakult ki, ami azt jelenti, hogy már csak egy nagy párt van az osztrák politikában, az SPÖ gyakorlatilag középpárttá vált.

Márpedig ha ez a trend folytatódik, akkor arról beszélhetünk, hogy a szomszédunkban is létrejöhet egy domináns pártrendszer, amelyben van egy nagy, kormányzóképes jobbközép politikai erő, amely nélkül hatalomgyakorlás nem képzelhető el.

Ez a bontakozó modell nagyon hasonlít a magyar modellre, amelyben a Fidesz–KDNP immáron kilenc éve és három választás óta kimozdíthatatlan a hatalomból mint domináns és megkerülhetetlen pártszövetség.

Annyi csak a különbség – ami persze korántsem lényegtelen –, hogy az osztrákoknál arányos, listás választási rendszer van, tehát az első helyezettet nem preferálja a rendszer töredék szavazatokkal, így a 38,4 százalékos eredmény a parlamenti mandátumok arányát is tükrözi, ezért az ÖVP-nek feltétlenül koalíciós társ után kell néznie, ha nem akar kisebbségben kormányozni (márpedig aligha akar).

A kereszténydemokraták (a színük már nem a fekete, hanem Kurz kezdeményezésére a türkiz) sikere és a szociáldemokraták veresége mellett kiemelendő a Zöldek (Die Grüne) látványos visszakerülése a parlamentbe: a két évvel ezelőtti 3,8 százalékhoz képest (amellyel nem lépték át a négyszázalékos küszöböt) most 12,4 százalékot értek el, tehát több mint nyolc százalékkal növelték a rájuk adott voksok számát.

A másik oldalon ehhez hasonló változáson ment keresztül a Norbert Hofer vezette Szabadságpárt (FPÖ), csak éppen negatív előjellel: a 2017-es, kimagasló 26 százalékuk után most csupán 16 százalékot értek el, ami látványos kudarcnak tekinthető.

Mi vezetett az ÖVP kiemelkedő történelmi sikeréhez, illetve a volt koalíciós társ, a korábban Heinz-Christian Strache vezette FPÖ látványos kudarcához?

Induljunk ki abból, hogy az osztrákok 2017-ben, az akkor már két éve tartó migrációs válság következtében, amelyet szomszédaink is nap mint nap elszenvedtek, egyértelműen egy bevándorlásellenes koalíció mellett tették le a voksukat, s elvileg ma is ezt a koalíciót tartották volna a legjobb megoldásnak Ausztria számára.

Nekik kiváló megoldást jelentett, hogy a koalíción belül van egy mérsékeltebb, hagyományosan kormányzóképes erő, a néppárt, melyet egy tehetséges fiatalember vezet és van egy radikálisan migrációellenes párt, a szabadságpárt, amelyik viszont garancia arra, hogy a néppárt ne térjen le a választott útról, ami Ausztria határainak megvédését, az illegális menekültek kitoloncolását, a kötelező kvóták elvetését, a muszlim invázió megállítását, az osztrák életforma és értékrend megvédését jelenti. (Szemben a nagy testvérrel, Németországgal, ahol éppen a kereszténydemokrata–keresztényszociális pártszövetség a bevándorlás támogatója, s a bevándorlásellenes, radikális AfD-vel szóba sem akar állni.)

A politikai modell tehát adott volt és működött is, így Ausztria Kurz vezetésével közeledett a visegrádi négyekhez, konkrétan a két fiatal politikus, Kurz és Szijjártó között is barátságos viszony bontakozott ki. Ám éppen ez verte ki a biztosítékot a globalista és migránsbarát, neoliberális politikai és pénzügyi köröknél: felrémlett a veszélye annak, hogy az amúgy is veszélyes közép-európai együttműködéshez, a V4-ekhez tartósan csatlakozik Ausztria (mellette Olaszország), s ekkor már nem pusztán az „elvadult, nem demokratikus keletiek” Európa-ellenes szövetségéről lehet beszélni, amit, úgymond, a fejlett Nyugat-­Európa és a globális körök könnyedén levernek, például szankciókkal és fenyegetéssel, hanem arról, hogy immáron kelet–nyugati szövetség bontakozik ki a migrációellenes, szuverenista országok között, s annak már a fele sem tréfa.

Be kellett tehát avatkozniuk és be is avatkoztak: a szabadságpárt vezetőjét, a kormánykoalíció alkancellárját Ibizán lehallgatták és leleplezték, korrupcióval, hatalommal való visszaéléssel vádolva. A módszer működött, Strache lemondott és a koalíció is felbomlott, ennek következtében előre hozott választásokat írtak ki Ausztriában.

A globalisták és bevándorláspárti körök terve mégsem teljesen sikerült, ugyanis mindennek ellenére a szabadságpárt – immár Norbert Hofer vezetésével, aki feddhetetlen és szimpatikus politikus az osztrákok számára – nem veszített túl sokat a népszerűségéből, nem mentek húsz százalék alá, egészen az utolsó tíz napig. Ekkor azonban újabb bomba robbant Strache körül: azzal vádolják, hogy pártpénzekből fedezte ilyen-olyan magánköltségeit, többek között háza kerítésének építését, s körbelengte őt és feleségét egyfajta hedonista, luxuskörülmények között élő, álszent politikus házaspár képe.

És ez döntött, ez már sok volt a szabadságpárti osztrák szavazóknak: az utolsó napokban mintegy ötszázezren hagyták ott a pártjukat, az ORF vasárnap esti adatai szerint ennek mintegy fele átszavazott a néppártra, másik fele pedig nem ment el voksolni.

Ismét bebizonyosodott, hogy a modern politikában a vezető személyeknek kiemelkedő szerepük van egy párt megítélésében, ők azok, akik hitelesítenek vagy hiteltelenítenek egy politikai programot, értékrendet. S itt a különbség Kurz és Strache között: Sebas­tian Kurz az osztrákok szemében egy minden szempontból szimpatikus politikus, aki fiatal, de nem szélsőséges, határozott, de mégis toleráns, emellett elegáns, megnyerő modorú – vagyis tipikus osztrák, úgymond beleillik az osztrák mentalitásba.

Strachéról ezzel szemben olyan dolgok derültek ki, amelyek azt mutatták, hogy kikezdhető, megvezethető, illetve politikushoz méltatlan, etikátlan életformát folytat. És valljuk be: Strache emberi szempontból valóban sokat hibázott, még akkor is, ha titkosszolgálati módszerekkel léptek fel vele szemben, ami megkérdőjelezi vezetésre való alkalmasságát.

Tehát az osztrák választók nem az ellen szavaztak, amit a szabadságpárt képvisel, hanem sajnos az ellen, amit Strache művelt. A morális kérdések itt felülírták a párttal kapcsolatos szimpátiát. Azt hiszem, ez hasonlít Gyurcsány őszödi beszédére: a szocialisták jelentős része fordult el pártjától éppen az ő személye miatt. Az osztrákoknál valami hasonló történt. Nem véletlen, hogy a választás estéjén az ORF-en Hofer nem az újbóli koalíció lehetőségéről beszélt, hanem a párt szükséges megújulásáról. Tegnap be is jelentették, hogy Strache befejezi a politikai karrierjét.

Röviden az ellenzéki pártokról: a szocialisták történelmi veresége elsősorban annak szól, hogy képtelenek voltak az osztrákok számára legfontosabb kérdésben, a migráció, illetve ma már inkább a muszlimok beilleszkedése, az integráció ügyében markáns álláspontot elfoglalni. Igaz, érezve a közhangulatot, valamicskét szigorítottak programjukon, ám a választók pontosan tudták, hogy melyik az a párt, amelyik nem konjunktúraszerűen, hanem valóságosan akarja a bevándorlást korlátozni és az integrációt szigorú feltételekhez kötni. Akik pedig számon kértek rajtuk egy markánsan multikulturális és migránsbarát álláspontot, átvándoroltak korunk új baloldali, de sokkal jellemzőbben globalista pártjához, a Zöldekhez.

A Zöldek sikere pedig nem másnak, mint az egész világon viharos gyorsasággal terjedő klímahisztériának köszönhető: főként a fiatal generációk, de nem csak ők, a nyugati világ szinte minden országában sietve rajzolják be az ikszet arra a pártra, amelyik zöldnek és klímavédőnek hirdeti magát. Erre a jelenségre nálunk különösen a kormánynak kell odafigyelnie, mert a Péntekek a jövőért (Fridays For Future) mozgalom vonata, tele fiatal szavazókkal, elérkezik hozzánk is, méghozzá nagyon gyorsan. Fel kell erre készülni, minél előbb.

S végül: mit jelent az osztrák választási eredmény Európa, illetve a V4-ek és hazánk számára?

Adjuk meg a bizalmat Sebastian Kurznak, hogy továbbviszi eddigi mérsékelten bevándorlásellenes, az unióval kapcsolatban nem feltétlenül föderalista, tágabban pedig nem feltétlenül globalista álláspontját. Bár megjegyzem, egyszer már Soros Györggyel is találkozott; remélem, ott és akkor azt állapították meg, hogy nem egyezik a véleményük a világ dolgairól.

Hogy így lesz-e, kiderül abból, hogy kivel köt koalíciót. Ha a Zöldekkel vagy a szocia­listákkal, akkor meg kell alkudnia. Éppen ezért az lenne a hiteles döntés, ha egy Strache utáni, megújult és megtisztult szabadságpárttal kezdené meg a koalíciós tárgyalásokat. Kurz ezzel válna igazán rátermett, karizmatikus közép-európai politikussá. És tiszteletbeli V4-essé.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója