Pályák és elhagyók

Romániában a regisztrált koronavírus-fertőzöttek több mint 15 százaléka egészségügyi alkalmazott.

Csíkszereda, 2020. március 16. Az új koronavírus romániai gyors terjedése miatt asszisztens kérdez ki egy érkezõ betegeket a Csíkszeredai Megyei Sürgõsségi Kórház kapujában felállított elõvizsgálati sátornál 2020. március 16-án. Csak azok léphetnek be az intézmény területére, akiknél a kikérdezés után nem feltételezhetõ a koronavírus-fertõzés. MTI/Veres Nándor Fotó: Veres Nándor

A Dacia-gyár városkája, Mioveni kórházában a szükséges védőfelszerelés hiányára hivatkozva mondott fel néhány orvos, miután megtudták, hogy koronavírusos betegeket is kell majd kezelniük. A brassói pszichiát­rián tapasztalt csoportos felmondás indoka – legalábbis a kórházigazgató megfogalmazása szerint – az ismeretlentől való félelem, holott az intézmény a járvány elleni küzdelem harmadvonalába sorolható, ahol csak egészen végső esetben helyeznek el vírusos betegeket. És még korántsem értünk a lista végére.

Az esetek többnyire a közvélemény felháborodását váltották ki, hiszen felesküdtek ugyebár. Főleg, hogy a történésekkel párhuzamosan szárnyra kaptak bizonyos „jólértesülések”, miszerint Ausztria és Németország orvosokat, egészségügyi személyzetet toboroz. Amúgy folyamatosan, de innen már önmaguktól születnek konspirációs elméletek, hogy a felmondáshullám szoros összefüggésben áll a nyugati szirénhangokkal, amelyek elítélésébe immár erkölcsi kérdéseket feszegető elemek is jócskán vegyülnek. De mindenekelőtt meg kellene nézni a mostanában külföldre szerződő egészségügyi szakemberek listáját, követelik egyesek. A vészhelyzetben felmondók praktizálási jogát örökre be kellene vonni, csatlakozott a kórushoz maga a román miniszterelnök is. Aztán jó rendőrként érkezett az államelnök, aki a vészkorszak idejére havi ötszáz eurós veszélyességi pótlék folyósítását villantja el a frontvonalban harcolóknak.

Ilyen érzelmi hullámverés közepette végzik dolgukat a kórházak alkalmazottai. Jól vagy kevésbé jól, nem áll módomban megítélni, munkájuk hatékonyságáról statisztikai sorok sem képesek objektív bizonyítványt kiállítani, hiszen olyan ellenséggel van dolguk, dolgunk, amelynek legyűrésére egyelőre csak tapasztalati úton körvonalazódnak különböző védekezési mechanizmusok. Talán lassan javuló tárgyi feltételek közepette, amelyek megléte az első pillanattól ajánlott lett volna, de hát hasonló természetű és léptékű járványveszélyre a világon sehol nem voltak felkészülve. Ezért aztán hiba lenne túldimenzionálni az első periódus káoszhoz közeli helyzetét, ugyanazokat a hibákat újra elkövetni viszont egyenesen bűn. És ennek elkerülése tűnik pillanatnyilag az egyik ritka reális célkitűzésnek. De nevezhetjük nyugodtan parancsszónak is.

Mielőtt amúgy is lebuknék, jobb, ha elmondom, hogy érzelmileg jelentősen érintett vagyok a történetben, miután a lányom orvosként a magyar egészségügyet erősíti, baráti körömben pedig jócskán akadnak erdélyi intézményekben szolgáló orvosok, asszisztensek. Utóbbiaktól értesülök arról, micsoda jellemvizsga elé állítja őket ez a soha nem volt állapot.

Csókay András professzortól hallottam, hogy a tudósok a legtöbb esetben fáradságos munka, sokszor egymás elleni küzdelem végén érnek fel arra a bizonyos hegytetőre, ahol ott ül valaki, akár írni-olvasni sem tudó, és azt mondja: én ezt már régen tudom, mert hallgattam az evangéliumot. Nevezett istenhit és orvostudomány elnevezésű, a SOTE-n oktatott tárgya épp ezen körülmények között nyerhet újabb hangsúlyt. Még akkor is, ha a járványveszély után többen is elhagyják az egészségügyi pályát. És elmennek mondjuk vadőrnek.