E sorok írásakor négyezer környékén jár a koronavírussal fertőzöttek száma Romániában, az elhunytak listája közel százötven nevet tartalmaz, de a gyógyultnak nyilvánítottak száma is lassan eléri a négyszázat. A regisztrált fertőzöttek több mint tizenöt százaléka egészségügyi alkalmazott, miközben a járványidőszakban munkahelyükön felmondó egészségügyi alkalmazottak száma máris meghaladta a kétszázat.
Lehetne ennél pontosabb adatokkal is előjönni, de egyrészt ezek többsége percről percre változik, másrészt a vészhelyzet által elindított társadalmi folyamatok, emberi reakciók szempontjából inkább a nagyságrendeknek van jelentőségük. Mert az most már egyértelmű, hogy a járvány nemcsak az egyes országok egészségügyi rendszerének jelent komoly tesztet, hanem a társadalmi normák, illetve az állam és polgárai közötti viszonyban is. Ilyen szakítópróba például a „megfutamodók” sokak által ijesztően magasnak tartott száma. Azoké, akik úgymond arra esküdtek fel, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek annak érdekében, hogy bennünket, civileket megóvjanak, bajainkat megelőzzék, szükség esetén pedig meggyógyítsanak. Legjobb tudásuk és a rendelkezésükre álló eszközök igénybevételével.
Ehhez képest egy héttel korábban a dél-erdélyi Szászváros kórházának intenzív osztályán dolgozó egyetlen orvos, öt ápoló és öt asszisztens lépett ki a munkahelyéről minden tetten érhető előzmény nélkül. Az orvosnőt leszámítva talán sikerült őket maradásra bírni, ő azonban változatlanul úgy tartja, hogy üres kézzel kell szembenézniük a halállal, mintha oroszlánok közé vetnék őket, ráadásul az egyes eseteket megpróbálják elmaszatolni. Rövidesen a temesvári vasutaskórházban is hasonló helyzet állt elő, tizenhárom egészségügyi asszisztens nyújtotta be a felmondását, bár a kórházban akkor még egyetlen koronavírusos beteget sem kezeltek. Arra hivatkoztak, hogy félnek a betegségtől vagy krónikus betegként maguk is fokozottan kitettek a koronavírusnak, idős személyek, illetve krónikus betegek vannak a családban, akiket féltenek a megfertőződéstől.
