Az 1989–90-es rendszerváltással párhuzamosan nem történt meg az úgynevezett kulturális és világnézeti szemléletváltás is hazánkban, aminek egyik elindítója, vitathatatlan úttörője Kerényi Imre, a Madách Színház 1989–2004 közötti igazgatója volt. Ő mondta ki hangosan és talán először a nyilvánosságban, hogy a művészeti élet balos világnézetű hegemóniáját az annak egyik bástyáját képező Színház- és Filmművészeti Egyetemen és az egyéb oktatási közintézményeinkben is meg kell bontani, s ez elodázhatatlan feladat.
Ez a felvetése 2014-ben Kulka János színművésszel folytatott diskurzusában hangzott el talán először és már akkor is nem várt erősségű földrengést és pánikot okozott művészeti életünk balos, balliberális világnézetű berkeiben. Pillanatnyi pánikjukat követően csak akkor nyugodtak meg, amikor látták, hogy a jobboldali kormányzat mégsem lép az ügyben. Ezt követően Kerényi Imre felvetése csaknem hatéves Csipkerózsika-álomba szenderült. Arra mégis elegendő volt a megszólalása, hogy az általa elvetett mag lassan, de biztosan, 2020 őszére szárba szökkenjen és az SZFE átalakításával megmutassa, hogy a politika kétosztatúsága mellett a kulturális szféra se maradhat és tehet úgy, mintha az ott uralkodó balos világnézeti csőlátás lenne a kizárólagos és minden korokra kőbe vésett, egyedül üdvözítő magatartásforma.
Írásom lényegére térve szeretném jelezni, hogy a baloldal mindig lecsapni kész művészhéjái önérdekük és tágabb értelmű egzisztenciájuk védelmében amolyan vetésforgó módjára kelnek ellentmondást nem tűrően politikai oldaluk szereplőinek megsegítésére. Eleinte Kulka János és Alföldi Róbert volt tekinthető a balos, küldetéses megszólalók édes kettesének. Küldetésesek voltak, na nem abban az értelemben, hogy vélt igazukról közben ne tudták volna, hogy az ezer sebből vérzik. Küldetéseseknek azért tartom őket, mert küldik őket, amikor is egy jóízű jobboldali kormánygyalázás után biztos, ami biztos alapon, ingyen reklámként promotálhatják is valamelyik szerepüket vagy rendezésüket. Business is business. Mindig jól időzítve, amolyan biztos, ami biztos alapon, rásegítésként a balos politikai narratívákra.
Napjainkra Kulka és Alföldi helyett-mellett két ifjabb művész vette át a stafétát, Nagy Ervin és Molnár Áron. Természetesen bármikor kisegíti őket a Gábor György–Sándor Erzsi, Schilling Árpád–Sárosdi Lilla tandem és az egyéb, a művészet féltő álcája mögé bújt felkapaszkodók fekete öves politikai megszólalásai. Pedig a Heti hetes kiérdemesült kultúrkommandósairól, élükön Farkasházy „Hócipős” Tivadarról még szót sem ejtettem, valamint azokról a liberális-balos énekesekről, zenészekről és írókról, akik saját életművük gazdagításának szándékával fogalmazzák meg politikai megszólalásaikat a minden áldott nap novellakötetté dagadó posztjaik képében.
Csupán két olyan, már-már unásig ismételt helyzetet szeretnék felidézni, amikor is az országféltő balos művészeinket nem láttam és hallottam tülekedni megszólalásaikkal a sajtóorgánumaik főszerkesztőinél. Az egyik a külhoni magyarok kettős állampolgárságának 2004. évi megtagadásakor tanúsított balos magatartás, a másik a gyurcsányi rendőrterror 2006. őszi eseményei. Ezeknél balos „mérvadó művészeink” nem érezték szükségét a megszólalásaiknak a minden magyart sértő „kulturális gyalázat” ellen és arra sem emlékszem, hogy a gumibotos, egzisztenciális megfélemlítésről szaporán posztolgatták volna elemi felháborodásaikat. Pedig ezeket az eseményeket megelőzően, például a 2002-es Kempinski hoteles Medgyessy–Nastase-koccintgatás helyett milyen felemelő lett volna Alföldi Róbert tiltakozása vagy Kulka János elhatárolódása.
Nagy Ervint és Molnár Áront sem halljuk napjainkban azon aggódni és tiltakozni, hogy annak a vegyes felvágottnak a szekerét, amelyben honi szocialistáink is benne foglaltaknak, beleértve az összes zsákutcás leágazásukat, nem támogatják se emberileg, se politikailag, pontosan a szocialista múlttal való összekacsintásukra tekintettel. Bezzeg a színművészeti átalakításakor balos, liberális művészeink nem fogták vissza magukat. Üvöltöttek és körbeszaladták a földet a saját vélt jogaik csorbulására hivatkozva.
A 2000-es évek környékén a Madách Színház komolyan fontolgatta a Munkácsy Mihály életéről írt musicalem bemutatását. Tapasztalati élményem az volt a Madáchban, hogy Kerényi Imre saját igazgatása alatt olyan művészeket dolgoztatott főszerepekben, akik színházon kívül teli szájjal szidták a mindenkori jobboldali kormányt. Egyik, Kerényi Imrével történt megbeszélésünkkor ezt felemlítve neki elétettem egy olyan szereposztását a darabomnak, amelyben szinte minden szerepben jobboldali világnézetű kollégámat jelöltem meg lehetséges szerepaspiránsként. Kerényi Imre szeme elkerekedett, ellenérvet nem tudott felhozni javaslatom ellen, de akkor még saját hatalmi pozíciójában sem volt érett a helyzet saját szerzői szereposztásom színházi felvállalására. A címszerepet Bubik István barátom játszotta volna. Miután tudjuk, hogy az életnél nincs nagyobb rendező, Bubik István idő előtti, 2004-es tragikus halála okán ennek a szerepnek a találkozása korosztályának egyik legkiválóbb színművészének tehetségével egy soha meg nem valósuló, fájdalmas emlékévé lett a sorsnak.
Kerényi Imre 2004-es, igazgatói székből való felállása után darabom premierjére csak nyolc évvel később, a József Attila Színházban kerülhetett sor, Kerényi Imre ajánlására, a címszerepben Zöld Csaba kollégám kiváló alakításával. Utólag is köszönet érte minden résztvevőnek. Elvitathatatlan tény, hogy Kerényi Imre rengeteget tett 2018-ban bekövetkezett haláláig azért, hogy a konzervatív világnézet a kulturális életben is teret nyerjen. A Csipkerózsika-álmát alvó szemléletváltás ébredése mégis egészen 2020-ig váratott magára. Az SZFE-n a gőzhengerként végigsöprő tiltakozás ellenére azóta is zökkenőmentesen folyik az oktatás, egyre több történelmünkre büszke, a keresztény szellemet felmutató filmalkotást, színdarabot mutatnak be vagy van előkészületben, de sajnos még mindig bátortalannak érzem a jobboldali értékrendű művészek foglalkoztatását, térnyerését. Konzervatív értékrendű művészeinknek, színészeinknek, filmeseinknek, zenészeinknek magam sem tudok tömörebb útmutatással szolgálni a jövőt illetően, mint amit Szent II. János Pál pápa székfoglaló homiliájában megfogalmazott: Ne féljetek!
Soraim zárása után olvasom Molnár Áron legújabb posztját, ami szerint nem egy olyan országban szeretne élni, amely „miniszterelnökének egyik legfőbb szövetségese Putyin, aki rakétával lövet emberekre”.
Áron! Ócska kampánycélra felhasználni egy háborút végtelenül gyalázatos viselkedés, nem beszélve arról, hogy minden szava álságos hazugság és tényferdítés. Mi mást mondhatnék, mint azt, hogy szégyellje magát, és ezt adja át az önhöz hasonló, művészi érzékenységükre oly büszke érzéketleneknek is.
A szerző színművész
Borítókép: Nagy Ervin (Fotó: Flickr)
