Stratégiák párharca a háborúban

Számomra az orosz–ukrán háború legfontosabb és egyben folyamatosan visszatérő kérdése az, hogy a szemben álló felek hogyan tervezik megnyerni a háborút. Itt most nem a hirtelen divatba jött „győzelmi elméletekre” célzok, hanem egy emelettel alacsonyabbra, a két egymásnak feszülő stratégiára.

Hogy miért az elemzésnek ezt a szintjét választottam? Azért, mert a győzelmi elméletek esetspecifikus narratívák, ezzel szemben az elméleteket megvalósító stratégiák olyan szerszámok, amik a történelem hajnala óta ott lapulnak a hadvezérek szerszámosládájában. Mivel pedig örök érvényű eszközök, alkalmasak arra, hogy következtetéseket vonjunk le a hatékonyságukkal és az objektív korlátaikkal kapcsolatban a múlt tapasztalataira támaszkodva.

Mi az oroszok és mi az ukránok stratégiája a háborúnak ebben a stádiumában?

Érdekes módon, a háború kezdetekor mindkét fél ugyanabban a manőverező, harctéri döntésre törekedő, a laikusok által villámháborúként aposztrofált stratégiában látta a megoldást. Aztán szembejöttek a realitások, és mindkét félnek új stratégia után kellett néznie.

Mivel elsőként szaladt bele a pofonba, Oroszország volt az a fél, amelyik elsőként ismerte fel, hogy az adott háború adott körülményeinek a felőrlés stratégiája felel meg a legjobban. Mindez egybevág a történelmi mintázattal, miszerint minél inkább elhúzódik egy háború és minél közelebb van az orosz birodalom magterületeihez, annál nagyobb az orosz győzelem esélye. Ez az attríciós stratégia az, ami kihasználja Oroszország objektív kvantitatív előnyeit és minimalizálja az orosz katonai gépezet bénító hiányosságait. A nagy tavaszi ellentámadás nagy nyári kudarca után Ukrajna is kacérkodott egy ideig az attríciós hadviselés gondolatával. Ezek voltak azok a hónapok, amikor minden elemzés arról szólt, hogy hány nagyságrenddel nagyobbak az oroszok veszteségei, mint az ukránoké. Ha mindez igaz lett volna, akkor Ukrajna még mindig ezt az igen sikeres stratégiát cifrázná.

Valóság úr azonban, rossz szokásához híven, itt is szembejött, és Ukrajnának igen sürgősen új stratégia után kellett néznie. Az ukránok ezt az úgynevezett „hadászati semlegesítés” stratégiájában vélték megtalálni.

Mivel a felőrléssel ellentétben a semlegesítés jóval kevésbé ismert, érdemes párhuzamba állítva meghatározni mindkettőt.

Az attríciós hadviselés alapgondolata az ellenfél élőerejének, haditechnikájának stb. a lassú és módszeres fizikai megsemmisítése. Ezzel szemben a semlegesítés stratégiája nem fizikailag próbálja elpusztítani az ellenség katonai erőforrásait, hanem különféle módszerekkel cselekvésképtelenné téve neutralizálja ezeket. Úgy is mondhatnánk, hogy az előző a struktúrákat célozza meg, az utóbbi pedig a funkciókat. Mindkét stratégia gyökeres-magvas hagyományokra tekint vissza, mind a hadelmélet, mind a praxis terén, és az evolúciójuk mind a mai napig folytatódik.

Az orosz attríció Oroszország és a szövetségesei által biztosított erőforrásokra, az ország hatalmas területére, az orosz nép rezilienciájára és az autoriter rendszerek szívósságára épül. Ahhoz, hogy ezzel a lomha, de hatalmas méretű úthengerrel szemben felvegye a versenyt, az ukrán semlegesítési stratégiának az innovációra, az adaptációra, a műveleti kreativitásra, az agilitásra és a technikai felsőbbrendűségre kell támaszkodnia. Vagy legalábbis kéne.

Hogy mi a két egymásnak feszülő stratégia Achilles-sarka? Az orosz attríciós hadviselés esetében a dolog viszonylag egyszerű. Ameddig a különböző mutatókon mérhető számbeli fölény megmarad, addig az autoriter orosz rendszer tovább fűtheti a kohót. Legalábbis addig, ameddig a haszon–veszteség kalkulus a háború folytatása ellen nem voksol. A probléma, hogy az orosz kalkulust teljesen más számrendszerben végzik, mint mi a saját nyugati kalkulusunkat, ebből következően ajanlatos igen nagy óvatossággal nyúlni hozzá ehhez a kérdéshez.

Az ukrán semlegesítési stratégia több logikai és gyakorlati sebből vérzik. Az első és a legfontosabb ezek közül egy hamis dichotómia, amelyben kizárólag az orosz meghátrálásnak és a végtelenségbe nyúló ukrán semlegesítésnek jutott ülőhely. De mi van akkor, ha a háború elhúzódik a végtelenségig?

Mikor a semlegesítés örökfilmként pereg, akkor az gyanúsan hasonlít arra az attríciós stratégiára, amiről már 2023 végén kiderült, hogy Ukrajna számára fenntarthatatlan.

A második, hogy a semlegesítés célja az orosz áttörések megakadályozása lenne. De hol láttunk a háború utóbbi egy-két évében zajos áttöréseket? Az orosz felőrlés ex definitio arról szól, hogy ezek a festői huszárrohamok a háború jelenlegi körülményei között kivitelezhetetlenek. A legtöbb, amit ezen a téren elmondhatunk, hogy az ukrán semlegesítés gazdaságosabban képes tompítani az orosz buldózer tolólapjának az élét.

A harmadik, hogy a semlegesítés lényege az innováció, az adaptáció, a kreativitás és a műveleti agilitás körül forog. Az ipari forradalmat követő hosszabb háborúk visszatérő motívuma a minőségi fegyverkezési verseny.

Senki sem okosabb, mint a másik, és senkinek sincs monopóliuma az innovációra. Ez igaz, függetlenül attól, hogy a médiamunkások hányszor állítják ellentétbe az innovatív Ukrajnát a maradi Oroszországgal.

Minden stratégiai kultúra kitermeli a saját magára jellemző katonai innovációt. Minden stratégiai kultúra másképp határozza meg az archimédeszi pontot a mennyiség és a minőség között. Ne essünk abba a hibába sem, hogy egyenlőségjelet teszünk a katonai innováció és a katonai hatékonyság között. Egyáltalán nem magától értetődő, hogy egy technológiai „fehér elefánt”, mondjuk egy rakétahordozó drónt szállító tengeri robotjármű, nagyobb katonai hatékonysággal rendelkezik, mint ezer darab primitív Shahed drón, amit egyszerre indítanak a célpontok felé.

A negyedik gyenge pontja a semlegesítés stratégiájának az attrícióval szemben, hogy a hatások gyakran ideiglenesek.

A felőrlő stratégia elpusztított eszközöket és élőerőt hagy maga után, a semlegesítés ezek megfelelőit csupán korlátozott időre vonja ki a forgalomból. Jó példa erre a tengeri hadszíntér.

Az oroszok már a háború elején megsemmisítették szinte a teljes ukrán flottát. Az ukránoknak sikerült igen jelentős sikereket elérniük, és a tenger fenekére küldeni az orosz fekete-tengeri flotta több mint egyharmadát, a többit pedig visszavonulásra kényszerítették. Ha azonban sikerül technológiai választ adni a drónok és a különböző légi eszközök jelentette fenyegetésre, akkor ezek az ideiglenesen semlegesített haditengerészeti egységek bármikor visszatérhetnek Ukrajna kereskedelmi légzőcsövét, illetve a partvidéket veszélyeztetve.

Végezetül lássuk, mennyire bizonyul működőképesnek a semlegesítés stratégiájára épülő, a Zelenszkij által 2024 októberében bemutatott öt pontból álló ukrán győzelmi terv. A rövid válasz erre az, hogy igen-igen korlátozott mértékben. Következzen itt a győzelmi terv öt pontjának az eddigi mérlege:

1. Nem sikerült semlegesíteni Oroszország geopolitikai törekvéseit egy gyors NATO-csatlakozás által.

2. Nem sikerült semlegesíteni az orosz attríciós stratégiát sem a katonai innováció eszközével, sem pedig a hadműveletek kiterjesztésével a honi orosz területeken.

3. Nem sikerült hatékony elrettentést elérni nem nukleáris stratégiai csapásmérő eszközök alkalmazásával. Az igen sikeres Pókháló-akcióban használt drónok képességei korlátozottak, a várva várt Taurus, illetve Tomahawk cirkálórakéták pedig nem érkeztek meg.

Ami pedig a terv negyedik és ötödik pontját illeti, az ukrán gazdasági potenciál kiaknázását és a háború utáni biztonsági architektúra kérdését, ezek igen korlátozott relevanciával bírnak itt és most a háború menetére.

A hadászati semlegesítés hiányosságainak a tükrében feltevődik a kérdés, hogy lesz-e a villámháború, az attríció és a semlegesítés után egy negyedik ukrán stratégia? Ahhoz, hogy igény lenne rá, igen kevés kétség fűződik.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa