Európai egyesült rémálmok

Ma még sok száz millió realista európai reméli, hogy az Európai Egyesült Államok hirdetőinek, köztük Gyurcsány Ferenc feleségének nem lesz igaza.

Pálffy István
2019. 05. 25. 12:00
null
Afrikai migránsokat szállít egy olasz hajó az itáliai partokhoz Fotó: MTI
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Egy Bajnokcsapatok Európa-kupája selejtezője alatt történt. Varázsszemes világvevő rádión hallgattuk apámmal a közvetítést a Népstadion­ból, a Fradi az olasz Intert fogadta. Akkor kérdeztem meg először az életben: mi az, hogy Európa? Apám hosszas magyarázatát Novák Dezső 11-es gólja szakította félbe. A Fradi végül ugyan kiesett a BEK-ből, de Európa ­sokáig érthető volt számomra, ahogy még sok millió magyarnak is.

Több mint fél évszázada feszíti Nyugat-Euró­pát a bevándorlás, és több száz – ha nem ezer – éves történetük van a fantaszták által dédelgetett egyesített földrészelképzeléseknek. Ezt a két történelmi jelenséget, az európai migrációt és az Európai Egyesült Államok különböző terveit érdemes a föderáció kritikátlan támogatóinak és az elvtelen bevándorláspártiaknak alaposabban megismerniük, mielőtt fellépnének a hordó tetejére.

A nagy unióbarátok listáját lehetne gyakorló fasisztákkal is kezdeni, de erről inkább a végén. Ismertek antik elképzelések a korabeli népek egyesítésére, felmerült vallási fundamentum is (nota bene éppen a nagy arab kalifátus ellensúlyaként). Később éppen a keresztes háborúk kudarca után egy ­normandiai jogász, bizonyos Pierre Dubois fogalmazott meg egy egészen a mai EU-ra rímelő javaslatot: Európa mondjon le a háborúkról, uralkodókból álló tanácsot és nemzetközi döntőbíróságot kell létrehozni, mindezt a kereskedés szabadságára alapozva. Ez mai szemmel nézve alig más, mint a Schuman-terv, az Európai Tanács, Hága és Brüsszel együttvéve.

Magasztos eszmék érdekében Dante Alighie­ri, a nagy itáliai költő is el tudott képzelni egy nagyobb európai egységet egyetlen császárral, és persze – némi részrehajlással – firenzei központtal, ahol történetesen ő maga választott tanácstagként működött. Jóval kiforrottabb, politológiai szempontból érdekes tanulmány a cseh király, Podjebrád György munkája, rá­adásul ez az első egyesített közép-európai terv. Mátyás királyunk apósa úttörő volt e téren, s egészen biztos, hogy az alapvetően a törökök (lásd muszlim hódítás) megállítására íródott dolgozatai hatással voltak vejére is.

Alig akad valamirevaló politikus a kor Európájában, aki ne emelkedne el a földről a kontinens fölé. Mint intellektuális drónok, a magasból keresik a megfelelő látószöget, és többnyire meg is találják az egyesítendő Európa képé­ben. A Pennsylvania államnak nevet adó angol William Penn vagy a francia Pierre abbé írásai mellett 1795-ben megjelenik egy német elme is, mégpedig Immanuel Kant. Őt már a német–francia háborúskodás ihleti, amikor a categoricus imperativus mintegy melléktermékeként megalkotja Az örök békét. Ez a munka hivatott föderatív alapon átszervezni Euró­pát, általános erkölcsi elveket rendelni hozzá, és megszüntetni a hadseregeket.

Vegyük észre, hogy ez a német uniós gondolat atommagja: szövetséges államok, általános irányelvek és a nemzeti védelmi képesség feladása.

Victor Hugo megítélése akadémiai feladat: az Európai Egyesült Államok ötlete ugyanis tőle ered. Az 1849-es párizsi békekongresszuson elnökölve így látta a jövőbeli Európai ­Uniót:

„Eljön a nap, amikor két roppant csoport, az Amerikai Egyesült Államok és az Euró­pai Egyesült Államok termékeikkel kereskednek, és megosztják egymással kereskedelmüket, iparukat, művészetüket és ötleteiket.”

Tény, hogy sok mai életpályához képest Hugo fordított utat járt be, romantikus royalistából lett liberális szocialista. De tény az is, hogy a XIX. század az izmusok soha nem látott gazdagságát eredményezte Európára és a világra nézve is.

Magyarok sem maradnak ki a történetből. Aojama Eidzsiró, azaz a negyedíziglen magyar, félig japán Richard Kalergi Pán-Európa című politikai pamfletjében felteszi a kérdést:

„Lehetséges-e, hogy Európában huszonöt állam éljen nemzetközi anarchiában anélkül, hogy ez az állapot szörnyű politikai, gazdasági és kulturális katasztrófához vezetne?” Ma mind erősebben érezzük a választ: ez nem lehetséges. Kalergi, akit a mozgalomban egy másik magyar kötődésű politikus, Habsburg Ottó követett, állítja, hogy „minden nagy történelmi esemény utópiaként indult és valósággá vált”. Ellenben ma még sok száz millió realista európai reméli, hogy az egységmozgalom hirdetőjének és Gyurcsány Ferenc feleségének nem lesz igaza.

„Az új Európában, mely a népei közti szolidaritás és együttműködés alapján fog állni, a határok megszűntével beköszönt a bőség kora” – ezt pedig már az Anschluss osztrák kancellárja jelentette ki. Arthur Seyss-Inquart tételének sötét tónust ad, hogy a megrögzött antiszemita politikus Adolf Hitler helytartója volt, a háború után a nürnbergi perben halálra ítélték és kivégezték. A lázálmok sora finoman szólva: színes, mint a szivárvány, és olykor gyászosan fekete. Lunátikusok, idealisták, filozófus óriások, politikai őrültek, hasznos és haszontalan idióták, tisztességes jövőbelátók és szeriőz gondolkodók terméke a mai helyzet. Nincs min csodálkozni, Nyugat-Európa elitje ezeken az emlőkön nevelkedett!

Inkább rémálmainkban jöjjön elő a másik jelenség, amiről az európai választások kapcsán nem lehet elégszer figyelmeztetni: a bevándorlás. Paradox módon maga Nyugat-Euró­pa idézte elő, nemcsak az előző századforduló időszakának imperialista gyarmatosításával, hanem a II. világháborút követő egységesítési folyamattal. A francia–német tengely meghajtásához milliós nagyságrendben szükségeltetett munkáskéz és a Szén- és Acélközösség termelésének felfuttatása, majd az Európai Gazdasági Közösség teljesítményének növelése nem is lehetett volna elképzelhető migránsok betelepítése nélkül.

Franciaország már az 50-es években muszlimokat importált, Németország pedig 1961-től nagyszámú török vendégmunkást fogadott be. Belgium és Hollandia gazdasági szerkezete szintén vonzotta a két korábbi gyarmattartó tengerentúli területeinek vegyes népességét. Maradásuk vagy távozásuk kérdésében ötven-hatvan éve még más-más volt a megítélés. Franciaország a „nagy nemzet” elve mentén hitt a különböző népek francia identitásában, Németország azt hirdette, hogy dolguk végeztével a munkások majd szépen hazamennek. Nem így történt. Sőt egyre többen jöttek, családok milliói költöztek át Európába és vonzottak újabb tömegeket.

A britek is fel kellett hogy vegyék a hajóra a volt gyarmatbirodalom népeit. Elsőként a Windrush cirkálóról elnevezett nyugat-indiai generáció ért brit partokat, majd hetven év alatt a muszlim és indiai bevándorlók hada gyakorlatilag a hajó nevéhez (Szélvihar) hűen elsöpörte az integrációval kapcsolatban szkeptikus britek minden aggodalmát.

2015 óta ez a két kérdés nem kerülhető meg, és értelemszerűen két részre osztja Európát. Egyfelől vannak az Európai Egyesült Államokat álmodó föderalisták, akik nem is gondolhatnak mást, mint hogy a migráció emberi jog, amit nekik támogatniuk kell. Ők a Föld minden egyes szülöttét befogadnák, és még mindig hisznek az integráció – egységesítés – lehetőségében.

Másfelől vannak a nemzeti értékeket őrzők, akik ezt az egész egységes európai koncepciót bevándorlóstul rémálomnak tartják.

Ébresztő, barátaim!

A szerző diplomata, Európa-szakértő

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.