Kicsit fésületlen lesz ez az írás, kutyafuttában, a Maglód melletti szelíd lankák egyikén vetem papírra e sorokat. Pontosabban kutyafuttatás közben – a két lelkes blöki le-föl lohol a domboldalon, én meg szuszogok mögöttük a csípős tavaszban meg-megállva, körbetekintve, elmélázva.
A vírustól összezavart, megváltozott világról merengek, mi másról is 2021 kora tavaszán.
Bizony, sok minden megváltozott. Már ez a kutyafuttatás is más lett, mint a korábbiak. A két cimborának is feltűnt, hogy újabban többször jövünk ki a házból csavarogni, a séták is hosszabbra nyúlnak. Az is furcsa lehet, hogy mostanában mennyit beszél hozzájuk a gazdi, és milyen sűrűn paskolja az oldalukat.
A bajba jutott ember igazi társakat keres.
Az jár a fejemben: vajon áll-e most is a mondás, hogy minden rosszban van valami jó, valami hasznosítható tapasztalás Mondjuk, olyan, hogy bajban ismerszik meg a barát, vagy efféle… Egyre inkább úgy gondolom, van. Ez a ránk lakatolt karantén, ahogy múlnak a hetek, komótosan, de igen határozottan átformálja az embert. Mások lettünk. Aprólékosabbak, pedánsabbak, jobban figyelünk a részletekre. Felhagyunk a kapkodással, nüanszokon meditálunk, előbogarászunk egy réges-régi levelet, az érettségi tablót, egy megsárgult újságcikket… Hiányt pótolunk, átértékeljük a félvállról vett múltat. Sosem késő az ilyen.
Megismerkedünk önmagunkkal, akivel most váratlanul összezárt a sors.
Talán a Jóisten szándékos próbatétele ez az egész.
Most pillanatra meg kell állnom, papírra rögzítek mindent, ki ne menjen a fejemből. Mire befejezem, a két kutya már a hetedik határban jár. Mondtam, hogy szertelen lesz a cikk…
Miközben mélyre ásunk, sok minden kiesik a rostán: régi giccsek, felfújt történetek, üres emberek. Ám ódon kincsekre is lelsz a kacatok közt! Az élet nagytakarít, rendet csinál. Közben kicsit sarkít is, a jó még jobbá lesz, a rossznak pedig az emlékét is elhessegeti. Az ember ráébred, mi az, ami igazából hiányzik neki, és mi az, ami csak elállta az útját. Most látod igazán, ki az, akit valóban érdekelsz. Ahogyan azt is, téged kinek a sorsa izgat igazán. Meg azt is észreveszed, kik akarnak hitet adni és kik elbizonytalanítani. Hitted volna, hogy még indulatosabbá válnak a hazugok és szerethetőbbekké a jók?
Élesben megy az élet, mert háború van. Nem lőnek, de arat a halál. És ami az egészben a legborzasztóbb, hogy kezdünk fásultan hozzászokni a veszteségekhez. Már föl sem kapjuk a fejünket a borzasztó napi beszámolókon: száz halott, százhúsz halott…
Menekülni nem lehet, hiszen nincs a földnek biztonságos pontja. Be vagyunk kerítve. Zárva vannak a templomok is.
Zorán dala jut az eszembe: „Hogy lásd, egy napod mennyit ér / Néha látnod kell / Az élet hogyan fogy el.”
Most van az, hogy félre kellene tenni minden vitát, és egy irányba húzni. Összetartani. Öreg vitorlázó barátom, boldogult Dolesch Iván mondta sok-sok éve: a viharos vízen hánykolódó hajóban nincs demokrácia. Egyetlen ember áll a kormány mögött, benne minden bizalom. Mindenért ő felel, mindenről ő dönt.
Most azon merengek, milyen lesz a világ, ha eltakarodik a vírus. De ki tudná ezt megmondani? Ha igaz a világrend, és a történelem ismétli önmagát, akkor talán olyan lesz az újrakezdés, mint a nagyvárosokban a háborúk után. Öregeinktől tudjuk, hogy negyvenötben, az ostrom után, mikor már földbe kerültek a halottak, az élők a hozzátartozóik után kutattak, romot takarítottak, batyuba gyömöszölt kacatokkal jöttek-mentek, valami furcsa, megmagyarázhatatlan, mélyről jövő szeretet töltötte el a szívüket. A rémült hónapok óvóhelyélete ott, a füstölgő romok között eggyé faragott mindenkit. Talán a többi nyomorult váltotta ki a furcsa boldogságot, azok, akiket előtte talán nem is látott, ki tudja… Sorstárs? Bajtárs? Túlélő. Mindenki segített a másikon, ahogyan csak tudott. A kenyér serclijét, a hideg pótkávét is megosztották egymás között. Mindenki adni akart.
Kár, hogy mindig rövid a kegyelmi állapot.
Közben fölértem a dombtetőre. Lefelé már könnyebb lesz.
Borítókép forrása: unsplash
