Joe Biden az elnökség küszöbén

Jellemábrázolás egy karaktergyilkos politikus szégyenteljes múltjából.

Wilmington, 2020. november 10. Joe Biden megválasztott demokrata párti amerikai elnök beszél a Delaware állambeli Wilmington The Queen színházában 2020. november 10-én. Donald Trump hivatalban lévõ amerikai elnök továbbra sem ismeri el ellenfele, Joe Biden gyõzelmét, csapata számos jogi panasszal élt a november 3-i elnökválasztás lebonyolítását és tisztaságát illetõen. MTI/AP/Carolyn Kaster Fotó: Carolyn Kaster

Ha komolyabb meglepetések már nem következnek be az egyesült államokbeli választások után – amire persze van esély, elvégre 2000-ben sem az lett végül Amerika elnöke, akit előzetesen beharangozott a mainstream sajtó, érdemes visszanézni, hogy az akkori szalagcímeken hogyan ünnepelték Al Gore-t –, akkor Joe Biden lesz a világ legerősebb országának vezetője. És miközben az ország jelentős része már extázisban fürdik, valamint a ­beiktatásra készül, érdemes belegondolni, hogy amikor a republikánusoknak van problémájuk az ország működésével kapcsolatban, akkor a bírósághoz fordulnak jogorvoslatért, míg ha a demokraták tapasztalnak problémákat, fél Amerikát felégetik és porig rombolják.

Persze erről gondolkozzanak az amerikai választópolgárok, hiszen mindez az ő felelősségük.

Szemben Donald Trumppal, Joe Biden nem a semmiből került a politikába, sőt az aktív politikusok közül ő bír talán a legmélyebb múlttal – hamarosan bővebben ki is fejtem, hogy mire gondolok ezalatt. 1969 óta, azaz több mint ötven éve visel folyamatosan politikai tisztséget – kivéve a 2017–2020 közötti időszakot –, 1972-ben, már harmincévesen szenátornak választották, és ezt a tisztségét 2008-ig, amikor is Barack Obama elnöksége mellett az Egyesült Államok alelnöke lett, megtartotta. Bizonyos demokrata körök már 2016-ban is presszionálták, hogy induljon elnökjelöltnek, erre végül 2020-ig kellett várni.

Itt tartunk most, Joe Biden pedig az elnökség küszöbén áll.

Gesztusok a szélsőbaloldalnak

Az már a kampánya során is kiderült, hogy támogatói hiába nevezik alapvetően centrista jelöltnek, a valóságban ez vajmi keveset ér, mert számos gesztust tett a demokrata párti fősodort egyre inkább bekebelező szélsőbaloldalnak. Itt érdemes is megállni egy pillanatra, hiszen világnézeti szempontból az amerikai demokraták hasonló folyamatábrán mozogtak, mint a nyugat-európai, kezdetben centristának is nevezhető pártok. Eleve érdekes tolongás volt az Egyesült Államok politikatörténetében, ahogy a hagyományos Délen egészen az 1960-as évekig arató demokraták szépen és lassan a „progresszív” erők kedvenceivé váltak, míg a rabszolgaság-ellenes republikánusok elvesztették a kisebbségek, alapvetően az afrikai-amerikaiak szavazatait.

És innen jutottunk el a 2010-es évekre ­odáig, hogy a pár évtizeddel korábban is csak egy bolondos nagybácsinak tartott Bernie Sanders, aki még az 1980-as évek végén is dicsérte a Szovjetuniót, komolyan meg tudta szorongatni az establishment 2016-os jelöltjét, Hillary Clintont a demokrata előválasztásokon. Sanders szárnyai alól nőttek ki az olyan, mára teljesen nyíltan szélsőbaloldali ideológiát terjesztő „ifjú sztárok”, mint Alexandria Ocasio-Cortez vagy Ilhan Omar. Illetve ugyanennek a körnek muzsikált, ha eggyel visszafogottabban is, az Egyesült Államok várható alelnöke, Kamala Harris, akinek egyik szuperképessége, hogy egyszerre lehet ünnepelni az első ­ázsiai származású női szenátorként – ahogy tette ezt a progresszív sajtó 2016-ban – és első afrikai-amerikai alelnökként is.

Szovjet elvtárs jó elvtárs

Ha létezett – és nagyon is létezett – puritán, kvéker és pionír amerikai ethosz, akkor az antikommunizmus mindenképpen része volt ennek. A hidegháború éveiben totálisan elképzelhetetlen volt, hogy komolyan vehető politikai erő arra vegye a bátorságot, hogy a Gonosz birodalma felé megengedően nyilatkozzék, szépítgesse azt, sőt tulajdonképpen azzal érveljen választóinak, hogy ez a szélsőbaloldali eszme ez nem is rossz, elvtársak! Nem véletlen, hogy ilyen politikust tényleg csak egyet találunk, azt sem magas szinten – Gus Hallt most hagyjuk ki –, ő pedig a már említett Bernie Sanders, akiben nem láthattak akkoriban mást, csak trollt vagy politikai értelemben sérült közszereplőt.

És erre tessék, belecsöppenünk 2020 Amerikájába, ahol a demokrata fiatalok igen jelentős része szimpatizál a szocialista gondolattal – miközben nyilvánvalóan fogalmuk sincs, hogy miről beszélnek –, a posztmodern média pedig hősökké emeli azokat a személyeket, akikről fentebb már beszéltem.

Nem tettek hozzá soha semmit az országhoz, nem alkottak, csak lázítottak, de azt persze trendin, a magazinok, tévéműsorok és online portálok mil­liárd és milliárd dollárral kibélelt lövészárkaiból. Mögöttük áll a szórakoztatóipar, a legnagyobb sztárok, a legbefolyásosabb multik, szó szerint az agymosóipar túlnyomó része, és zavaros szemekkel akarják fejünkbe verni az üzenetet: mi vagyunk az elnyomottak, tartsatok velünk! Ha lehet, ennek a törekvésnek a nem is túl mérsékelt sikere sokkal veszélyesebb irányt szab Amerikának, mint az, hogy végül mi lesz a 2020-as elnökválasztás eredménye.

De vissza főszereplőnkhöz, Joe Bidenhez és regényes múltjához! A Californiai Magyarság 1987. január másodikai számát böngészve például megtudhatjuk, hogy Joe Biden, akkor még mint delaware-i szenátor, élesen támadta Shultz külügyminisztert, amiért Amerika nem folytat keményebb politikát Dél-Afrikával szemben, viszont amikor a már hat éve Afganisztánban pusztító szovjet csapatok kerültek szóba és a háború tömegáldozatai, már hallgatott. Az emberben még felmerül a kósza gondolat, hogy esetleg ehhez a puha hozzáálláshoz köze lehet annak is, hogy 1979 augusztusában ­Biden hivatalos látogatást tett Moszkában, ahol a SALT–2 szerződés aláírásáról, ratifikálásáról és a leszerelés szükségességéről tárgyalt az elvtársakkal, mint a szenátus külügyi bizottságának európai ügyekkel foglalkozó albizottságának elnöke, és jó benyomást tehettek rá az ott tapasztaltak.

Máshogy legalábbis nehéz magyarázni, hogy a dél-afrikai feketék szenvedéséért látványosan kiáll, ám a komcsi agressziót említésre sem tartja méltónak. (Nota bene, azok után, hogy az Egyesült Államok kommunista pártjának hivatalos oldalán augusztusban megjelent egy olyan publikáció, amelynek szerzője kifejti, ­miért kell egy kommunistának a demokratákra és Bidenre szavaznia, olyan nagyon ezen sem lepődhetünk meg.)

Robert Bork kicsinálása

Haladjunk tovább! A Chicago és Környéke 1987. október tizenhetedikei számában már azt olvassuk, hogy a Ronald Reagan elnök által a Legfelsőbb Bíróságba kinevezni próbált konzervatív bírát, Robert Borkot Edward Kennedy és Joe Biden vezetésével próbálják a demokraták a legalávalóbb eszközökkel hitelteleníteni. Nincs új a nap alatt, mondhatnánk, hiszen Brett Kavanaugh esetében ugyanezt láttuk pár évvel ezelőtt. A demokraták számos nemtelen módszert bevetettek, például szexuá­lis erőszakkal is megvádolták ­Kavanaugh-t, tömegtüntetéseket tartottak a személye ellen, ám a célt nem érték el, Trump jelöltjét annak rendje és módja szerint beiktatták.

Ha lehet így mondani, ennél rosszabbul nem is sülhetett volna el az akció az amerikai baloldalnak, hiszen Kavanaugh-t addig sem lehetett azzal vádolni, hogy nagyon húzott volna a demokraták felé, de ezzel a pár hónappal egy életre elérték, hogy a bíró pontosan tudja, mire számíthat ilyen elemekkel szemben.

1987-ben sem volt más a recept, Bidenéknek mindössze addig kellett szajkózniuk a rágalmakat Bork felé – tudják, csak a szokásos rigmusok: fajgyűlölő, nőgyűlölő, Amerikát visszarántaná a középkorba és a többi –, amíg azok átmentek a köztudatba és onnantól kezdve uralták a narratívát. A különbség az Kavanaugh és Bork között, hogy utóbbi esetében a baloldal győzelmet aratott, Bork végül nem lett a legfelsőbb bíróság tagja. Biden személyiségét majd egyre jobban megismerjük, de egy mondat ere­jéig érdemes kitérni Edward Kennedyre is, aki merényletekben meghalt testvérei után szintén komoly eséllyel pályázhatott volna elnökjelöltségre, de 1969 egy éjszakáján autóbalesetet okozott, kocsijával vízbe hajtott. Ez önmagában nem számítana főbenjáró bűnnek, ám a családos Kennedy kocsijában egy fiatal nő is utazott, aki életét vesztette a balesetben. Edwardot végül csak a baleset helyszínének elhagyása miatt vonták felelősségre, magasabb ambícióinak azonban véget vetett az incidens.

A baloldal kizárólag az erőből ért

A The Hill című portálon egyenesen olyan címmel jelent meg egy cikk szeptember végén, hogy Joe Biden az apja a „borkingolásnak”, azaz a legfelsőbb bíróságba jelölt konzervatív bíráknak a 80-as évek vége óta kell olyan boszorkányüldözéssel szembenézniük, mint ami a már említett Kavanaugh-t vagy a frissen kinevezett Amy Coney Barretet érte meghallgatásaik heteiben. Ezt mi itthon, Magyarországon különösen átérezhetjük, hiszen az elmúlt harminc évben megállás nélkül azzal küzdött a nemzeti oldal, hogy saját magáról is elhiggye, méltó versenytársa a baloldalnak, és alapve­tően azóta sikerül újra és újra letolni a pályáról az újpogányokat, amióta nemcsak azt tudjuk magunkról, hogy jobbak vagyunk, de a sivalkodások hangereje és száma sem hat meg minket. A baloldal ugyanis kizárólag az erő szavából ért, az erősnek enged, és minden egyes gesztust a gyengeség jelének vesz, ami egyúttal felhívás nekik a hatványozott támadásra is. Nem árt, ha tisztában vagyunk azzal, hogy Joe ­Biden ennek a baloldali taktikának volt az egyik első felhasználója és kialakítója.

És mindezt aztán olyan sikeresen űzték a demokraták, hogy a republikánusokat lényegé­ben a szakadék széléig üldözték, mígnem érkezett egy ingatlanmágnás New Yorkból, aki sajnos nem építette fel a falat és nem csapolta le a mocsarat – egyszemélyes forradalmárként így is káprázatos négy évet tudhat maga mögött –, de egyszer és mindenkorra megmutatta a ­Bush-adminisztráció alatt egyre inkább középre húzó konzervatívoknak, hogy a háborút csak felvállaltan jobboldali eszmerendszerrel, világos jelszavakkal és konfrontatívan lehet megnyerni. Aztán ebben bizonnyal lemorzsolódnak az „amerikai értelemben vett republikánusok”, az olyan megvett csicskák vagy önként Hegedűs hadnaggyá váló vamzerek, mint a Lincoln Project alakítói, de mozgalmat csak úgy építhetsz, ha erőt sugárzol. Ha másban nem bízhatunk, hát legalább abban jogosan, hogy ez a pofon a republikánusokat egy olyan építkezésre sarkallja, amit 2002 után a magyar jobboldal hajtott végre. Nem szabad középre húzódni, el kell felejteni a kvaterkázást és tilos a kiegyezés.

Plagizálások, mesebeli ösztöndíjak és diplomák

Van egy még érdekesebb pontja – vagyis ­inkább pontjai – Biden előéletének.

Hogy, hogy nem, de többször is plágiummal vádolták meg, mi több, az is kiderült, hogy tanulmányait sem ­éppen úgy végezte, ahogy erről társaságban szeretett beszélni.

Bork bíró meghallgatásának előestéjén Joe Biden vidéken mondott beszédet, amiről hamar kiderült, hogy a kor angliai, munkáspárti vezetőjétől, Neil Kinnocktól kölcsönözte. Kinnock választási kampányában a következőket mondta: „Miért voltam én az első családom sorában, aki bekerültem az egyetem padjaira? Walesi elődeim talán korlátoltak voltak? Vagy gyengék? Azok, akik tíz órát töltöttek a szénbányában, és utána felkerülve a napvilágra még volt erejük és kedvük futballozni? Gyengék lettek volna ők talán? Vagy a tehetség hiányzott volna belőlük, akik énekeltek, színdarabokban szerepeltek, verseket szavaltak, két kezükkel gyönyörűségeket faragtak, akik annyit álmodoztak, akiknek annyit szárnyalt képzeletük.”

És miről beszélt Joe Biden? Íme: „Miért vagyok én az első a családban, akit egyetemre írattak be? Talán azért, mert a mi apáink és ­anyáink nem voltak elég okosak? Talán mert én vagyok az első Biden, aki bekerült a kollé­giumba és ott diplomát szerzett, első ezer nemzedék között, ez azért történt, mert én okosabb vagyok elődeimnél? Azoknál, akik verseltek és verset olvastak, akik engem is erre tanítottak? Talán azért vagyok én az első az egyetemen, mert a többiek azok lusták voltak? Felmenőim, akik Északkelet-Pennsylvania szénbányáiban dolgoztak? És tizenkét óra bányamunka után feljöttek, hogy négy órán keresztül futballozzanak?”

Fiktív szénbányászok a családban

Azt biztosan tudjuk, hogy Biden ­legközelebbi felmenői között nem voltak szénbányászok, de sebaj, ezt is kölcsönvette Kinnocktól. A ­fenti történetet természetesen nem kizárólag az amerikai magyar sajtó beszámolójából ismerjük, értekezett róla nem is olyan régen a The Washington Post is, amely pontosan ugyanúgy számolt be az eseményekről, mint az emigráns magyarok médiumjai: Joe Biden csokorba fogta a számára kedves politikai szereplőket – az alábbiak­ban láthatunk új neveket is –, majd belevágott a korteskedésbe, mintha nem lenne holnap.

Úgy fest, Biden elnökjelölti ambíciói kivirágzását várta a Bork bíróra uszított gyűlölethadjárattól, és ezt megerősítendő megint plagizált, amiről a Chicago és Környéke ad újfent tudósítást. Ezúttal egy olyan beszédet mondott el, amihez az „ihletet” Robert és John Kennedytől, valamint Hubert Humphrey-tól vette. Az újság szerint ekkoriban már az sem volt titok, hogy Biden diákkorában is előszeretettel nyúlt ehhez az eszközhöz. Elsőéves jogászhallgatóként lebukott, mert dolgozatát egy jogi szaklapból másolta ki. Végül saját maga is felismerte, hogy így kissé necces lenne belevágni egy kandidátusi kampányba, ezért az „általa elkövetett hibák eltúlzott árnyékának kényszerére és nagyon nem szívesen” visszavonult ilyen jellegű ambícióitól.

Meglehet, ebben egy rövid időn belüli harmadik lebukása is szerepet játszott. Biden ugyanis baráti társaságban azzal dicsekedett – amit szerencsétlenségére valaki felvett videóra –, hogy nemcsak osztályelsőként végzett a jogi karon, de három ösztöndíjat és végül két diplomát is kapott. Ezzel szemben az igazság az, hogy Joe Biden 82 társa közül a 76. legjobb eredménnyel kapott oklevelet, a három helyett fél ösztöndíj járt neki, és nyilván a két diploma sem igaz. Bár ugyanezen jól értesült hangok azt is hozzátették, hogy bizonyos rendellenességek fordulhattak elő az elnökjelöltségéhez szükséges pénzgyűjtő kampány során – vélhetően eltűnt némi készpénz –, és ennek kapargatását megelőzendő választotta az eggyel könnyebb utat.

Az eldicsekvő IQ-bajnok

Egyébiránt itt is mankót ad kutakodásainkhoz a The Washington Post, hiszen idén nyáron ugyanezt a sztorit saját olvasóikkal is közölték, mi több, hozzátették még a videón felvett beszélgetés legérdekesebb pillanatait is, például amikor Biden arról értekezik egy őt kérdező választópolgárnak – egyébként egyetemi tanárnak –, hogy vélhetően neki, mármint Biden­nek sokkal magasabb IQ-ja van, mint a kérdést feltevő férfinak. Ilyen belépőre taníthatnak mindenkit Amerikában, ha nagy célokat akar elérni a politikában.

Szóval mit tudtunk meg a fentiek alapján?

Azt, hogy Amerika – szinte teljes bizonyossággal – soron következő elnöke egy olyan baloldali politikus, aki karrierje során előszeretettel hazudott saját korábbi tanulmányairól, skrupulusok és utalások nélkül plagizált, aminek köszönhetően első elnökjelölti kampányától is elbúcsúzhatott, illetve különös megértéssel viseltetett a Szovjetunió bűntetteivel szemben, miközben a progresszió által az elmúlt évtizedekben maximális fordulatszámra pörgetett karaktergyilkolási kísérletek első nekifutásai­nál is ott bábáskodott.

Senkinek se legyen kétsége afelől, hogy milyen húzásai lesznek az Egyesült Államok elnökeként.

(A cikkben szereplő információk összegyűjtésében hatalmas segítséget jelentett kollégám, Zámodits Attila)

A szerző újságíró