Jól élni a függetlenséggel

Rendszerváltozáskor a gondolkodó magyarok egyetértettek: a Nyugathoz tartozunk.

Amikor az Antall által is gyakran medveként emlegetett birodalom ismét világpolitikai szerepre törekszik, és félelemmel tölti el nyugati szomszédait, kézenfekvő volna fölidézni a kommunizmus bűneit, hazai hívei és ügynökei felelősségét. De a történész-politikust követve inkább keressük a múlt tanulságait, és vegyük számba a jövő feladatait. „Minden diktatúra első áldozatai mindig a diktatúra saját népei. A szovjet koncentrációs táborokban oroszok százezrei voltak rabok” – mutatott rá a miniszterelnök. Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár történelmi változásokban vitt szerepét elismerve figyelmeztetett: „Amikor örvendünk annak, hogy eltávoztak, azért azt ne feledjük el, hogy nem olyan messze vannak. És ne feledjük el: a földrajz ellen sok mindent lehet tenni, kivéve politizálni. Egy nukleáris világhatalomról van szó, amely betegen, válságokkal küzdve is a világ egyik legnagyobb katonai hatalma.” Vagyis egyszerre óvott az oroszellenességtől, Moszkva lebecsülésétől és az amnéziától is. Törekedett a keleti gazdasági kapcsolatok megtartására, de óriási jelentőségűnek mondta, hogy „ma Magyarország elsőrendű gazdasági partnere nem a Szovjetunió, nem az egykori KGST államai, hanem a nyugati világ”.

Huszonhat év alatt sok minden megváltozott. Sajnos a többpólusú világ nemhogy nem lett stabilabb, hanem veszélyekkel terhesebbé vált. A magyar külpolitika számára 1990–91 a nulladik évnek tekinthető, ettől kezdve nem csak diplomáciánk, külpolitikánk is van. Hogyan sáfárkodtunk a szabadsággal és a függetlenséggel külkapcsolatainkban?

Antall baráti jobbot kínált a nagy keleti szomszédnak, amint az levette a kezünkről a bilincset. Az elsők között vettük föl a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióból kivált új államokkal. Az akkori ellenzéki vádakkal szemben kitűnő politikai viszonyt teremtettünk Borisz Jelcin Oroszországával. Az új ukrán szomszédnál elértük, hogy szerződésben ígért messzemenő jogokat az odacsatolt magyar kisebbségnek.

A jelenlegi „keleti nyitás” tehát nyitott kapukat dönget? Valóban kívánatos minél intenzívebb kereskedelmi kapcsolatokat ápolni egyrészt a nyersanyagokban gazdag, másrészt a gyors gazdasági növekedést felmutató országokkal. Európa többsége ma ismét félelemmel tekint Oroszországra. Jelcin kudarcából és utódjának a katonai erő terén elért eredményeiből súlyos hiba volna azt a következtetést levonni, hogy hazánk számára az orosz modell követése lenne célszerű. Ne vonjunk le messzemenő következtetéseket a metrókocsik orosz fölújításából. De figyelmeztető, hogy az olajár szárnyalása idején az orosz infrastruktúra modernizálására alig került sor, egy szűk réteg mértéktelen meggazdagodása mellett az általános szegénység fennmaradt, a várható élettartam és a népesség csökkent. Az energiaárak zuhanása súlyos recesszióba vitte az orosz gazdaságot, a kiút pedig egy háború lett.

A Krím elfoglalásával valóban megugrott Putyin elnök népszerűsége. Európába viszont hetven év után visszatért a háború, és az Oroszországhoz ezer szállal kötődő Ukrajnát elárasztotta az orosz és minden kisebbség elleni nacionalizmus. Oroszország maga váltotta ki az ellene hozott szankciókat, senki sem örül ezeknek, de föloldásuk kulcsa Moszkvában van. Lehetnek javaslataink a szankciók feloldására, az orosz–ukrán viszony rendezésére, álljunk elő ilyenekkel – másokkal is egyeztetve. Egyelőre azonban ott tartunk, hogy a NATO – hitelessége érdekében – kénytelen volt növelni katonai kiadásait és keleti jelenlétét. Amerikai katonai támaszpontjai mellé Lengyelország és Románia amerikai fegyvereket vásárol jelentős értékben, Svédország, sőt Finnország is a NATO felé tekint.

Az orosz diplomácia ilyenkor hangnemet vált, megbocsátja Törökországnak repülőgépe lelövését, nyájas képet vág Donald Trump amerikai elnök naponta változó oroszpolitikájához, Vlagyimir Putyin pedig kijelenti, hogy a külföldi szankciók és a belső problémák ellenszere a gazdasági és társadalmi fejlődés, valamint a civil kezdeményezések szabadsága. Országa pedig „nyitott marad a világ felé, az együttműködésre, a külföldi befektetésekre, a közös tervek megvalósítására. Barátokra van szükségünk.” Lehet tehát tanulni Moszkvától, csak ne higgyük, hogy az orosz flört fölértékeli hazánkat, és hogy a Paks II. növeli energiabiztonságunkat. Örvendetes, hogy jó a viszonyunk az orosz föderációval, érdemes erősíteni kapcsolatainkat a függetlenné (de nem demokráciává) váló közép-ázsiai államokkal, de épeszű ember nem gondolhatja, hogy az eurázsiai szövetségbe átlépve nagyobb jólétben és biztonságban élnénk. A jobb munkát kereső magyarok sem Kazahsztánban vagy Azerbajdzsánban próbálnak szerencsét.

Minden gondolkodó magyar egyetértett a rendszerváltozáskor abban, hogy Európához, a Nyugathoz tartozunk, és ezt kell intézményesíteni. Az Antall-kormány elkötelezte magát az európai integráció – az abban történő részvétel – mellett, vállalva a lemondást a szuverenitás egy részéről. Működésével megerősítette azt a rokonszenvet, amit a rendszerváltozásban vitt szerepünkkel kivívtunk, bizalmassá tette viszonyunkat a nagyhatalmakkal. Az általa kezdeményezett visegrádi együttműködéssel stabilizálta Közép-Európát. A kijelölt utat a következő kormányok folytatták, így jutottunk el az országos népszavazáson támogatott NATO-, majd európai uniós tagságig. Ez azt ígérte, hogy nem lesz több Mohács és Trianon. Nem lesznek többé reánk törő idegen nagyhatalmak, és nem lesz a megszerzett konc miatt ellenünk összefogó kisantant. Gazdaságunk meggyógyulhat, versenyképessé válhat, és életszínvonalunk is meg fogja közelíteni a boldogabb nyugati országokét. Nem volt jó döntés a két csatlakozás? Minden várakozásunk ugyan nem teljesült, de aligha jártunk rosszul, és csak rajtunk múlott, hogy annyian – a szlovákok, a lengyelek, a baltiak, sőt a románok is – többet hoztak ki az uniós tagságból. Ha ma jobban látjuk a Nyugat hibáit is, ki lehet ezeket javítani. Egyedül nem fog sikerülni, de nem vagyunk egyedül.

EU-tagságunkba belefér, hogy önálló álláspontunk legyen külpolitikai kérdésekben, de kötelezettséget vállaltunk a közös kül- és biztonságpolitika folytatására. Ennek kialakításában módunk van részt venni, és ha többen értenek velünk egyet, jobb az esély véleményünk elfogadtatására. Ez türelmes diplomáciát igényel. A migráció kérdésében is.

Nem becsülöm le a bibliai Góg és Magóg tömegei által egész Európát, egész nyugati civilizációnkat elözönléssel fenyegető veszélyt. Utolsó beszédeiben Antall már rendszeresen figyelmeztetett egy várható Észak–Dél konfliktusra, tudván, hogy a vallási fundamentalizmus lehet a XXI. század bolsevizmusa. Az iszlám fanatizmussal az 1396-os nikápolyi csatától a XVIII. század végéig szinte szüntelen harcban álltunk, szövetségben a Német-római Birodalommal. Éppen ezért tartom félrevezető illúziónak, hogy a menekült- és migránsáradattal szemben egyedül helytállhatunk.

Bármit is gondolunk a jelenlegi tömeges migrációra adandó válaszról, az vitán felül áll, hogy közvetlen kiváltó oka a háború. Szíriában és Irakban az elmúlt években a polgárháború tette sokak számára elviselhetetlenné az életet. A másik ok a jólétben és a szegénységben élő társadalmak közötti ellentét. A biztonságba és jólétbe igyekvőket gátakkal meg lehet állítani egy időre, de tartós megoldást csak a vándorlás okainak megszüntetése és a már itt lévők eddiginél sokkal céltudatosabb és eredményesebb integrálása jelenthet. Bármilyen hosszadalmas és fáradságos tárgyalásokat is igényel, az európai intézményekben és az ENSZ-ben kell közös nevezőre jutni a terrorizmus, a fundamentalizmus és a klimatikus okoktól is táplált világméretű szegénység leküzdéséhez vezető eszközök ügyében.

Márai Sándor írta 1939-ben: „ jó hazafiak akkor vagyunk, ha mindazt, ami hazánk egyéni, nemzeti sajátja és értéke, bele tudjuk illeszteni az európai szolidaritás magasabb összhangjába.” Az Európai Unió az európai szolidaritás megvalósulása. A szolidaritás kétoldalú: adni és kapni. Tisztában vagyunk ezzel?

A szerző volt külügyminiszter