Az uniónak végül mégis sikerült megegyeznie az öt legfontosabb vezető személyében, így elkerülte a legnagyobb válságot, mondhatnánk, a szakadék széléről lépett vissza.
A naponta, sőt óránként és percenként változó információk tengerében nehéz volt kibogozni a lényeget, azt, hogy kik, milyen szereplők, milyen irányzatok álltak egymással szemben, kik szövetkeznek egymással és milyen elvi, értékbeli vagy ideológiai alapokon. Holott már jó ideje megmutatta magát a két fő irányzat, s ez a két tábor volt az, amelyik megütközött egymással a tisztségviselők kiválasztásának a legkevésbé sem egyszerű folyamatában is.
Az egyik táborba tartoznak a globalisták, akik hisznek a szuperföderális Európai Egyesült Államokban, a multikulturalizmusban és a migrációban. E tábor tagjai a tagállamok oldaláról nézve a központi hatalmak, vagyis Franciaország és Németország vezetői, hozzájuk kapcsolódik Spanyolország és Portugália, Svédország és a Benelux államok, másfelől, a parlamenti frakciók oldaláról tekintve a szocialisták, a liberálisok, a zöldek és a kommunisták, és sajnos most már a valaha jobbközép kereszténydemokrata-konzervatív frakció nagy része is.
A másik táborba tartoznak a szuverenisták, akik a nemzetek önállóságára épülő unióban hisznek, amelyben érvényesül a tagállamok egyenlősége, védik a keresztény kultúra dominanciáját, s nem akarják, hogy Európa a bevándorlás következtében elveszítse hagyományos arculatát. E tábor központi ereje a visegrádi négyek és Olaszország; alkalmanként és váltakozva csatlakoznak hozzájuk a balti államok, valamint Bulgária, Románia és Horvátország, és van esély arra, hogy a Mette Frederiksen által nemrég alakult új, szocialista (!) dán kormány is ehhez a táborhoz csatlakozik.
E két tábor, két ideológia, két világszemlélet feszült egymásnak az elmúlt napokban. A tét óriási volt, hiszen az dőlt el valójában, hogy az unió melyik irányba indul tovább: az Európai Egyesült Államok, avagy a nemzetek Európája felé. A magyarok döntő többségének is sorsdöntő kérdés volt ez.
Nekünk és a V4-nek a legrosszabb forgatókönyv az lett volna, ha végül Frans Timmermans holland szocialista csúcsjelölt a befutó a bizottsági elnöki pozícióra. Timmermans valóban hűséges, elkötelezett híve Soros Györgynek, a Karl Popper-féle nyílttársadalom-elméletnek, híve a kevert fajú Európának, a nemzetállamok felbomlasztásának, a kozmopolita világtársadalom víziójának.
Ő nem pragmatikus, hanem ideologikus figura; ha ő lett volna a bizottsági elnök, számíthattunk volna arra, hogy erőteljes lépéseket tesz a föderális unió irányába, ennek érdekében a bizottságot valóban kormányzati szerepkör felé vitte volna el. És ne legyen kétségünk: minden eszközt megragadott volna, hogy az olyan rebellis országokat, mint Magyarország, szankciókkal tanítson móresre, akár a kenyértörésig (lásd 7-es cikkely) kiélezve a konfliktusokat. Ki kell mondani: egy Timmermans-érában az unió szétrobbanása, illetve Magyarország távozása sem lett volna elképzelhetetlen.
Ezzel szemben létezett a lehetőségek közötti legkedvezőbb forgatókönyv a V4-ek és hazánk számára, mégpedig az, ha egy olyan konszenzusos figura kerül a bizottság élére, mint Michel Barnier francia néppárti politikus, aki a brexittárgyalásokat vezette. Ő az a személy, aki, ha nem is teljesen szuverenista, de képes a különféle álláspontokat közelíteni egymáshoz, meghallgatja a közép-európai országokat, a szó jó értelmében pragmatikus politikus. Vele együtt lehetett volna élni az unióban nekünk, közép-európaiaknak. De ez sem jött be.
Maradt a harmadik verzió, amely a két fenti meghiúsulása után került bele a kalapba, viszonylag váratlanul: Ursula von der Leyen német védelmi miniszter személye.
A megoldás a V4-ek, hazánk számára elfogadhatónak bizonyult. Ursula von der Leyent azért fogadták el a V4-ek, mert a fennálló politikai konstellációban, illetve reális erőviszonyok között ez volt a leginkább járható megoldás, amely nem veri szét az uniót, s esélyt ad arra, hogy a Von der Leyen-időszakban a közép-európai érdekek érvényesülhessenek.
Miért állítom ezt? Azért, mert bár a miniszter asszony egyértelműen Merkel embere, inkább föderalista, mint szuverenista (2011-ben kiállt az Európai Egyesült Államok koncepciója mellett), támogatja az azonos neműek házasságát, kritizálta már a PiS által vezetett lengyel kormányt is, ám másfelől nézve pragmatikus politikus, aki gazdasági érdekek érvényesülése esetén képes a nézeteit – mondjuk így – puhítani.
A magyar kormány komoly fegyvervásárlást hajtott végre nemrég, Von der Leyen minisztersége idején, s az ügylettel a miniszter asszony és kormánya elégedett volt. Tehát dialógusképes, nem úgy, mint az ideológiai szempontból vasöklű Timmermans. Innen nézve ebből a szempontból elkerültük a legrosszabb forgatókönyvet, és ez valóban sikernek mondható. Csatát nyertünk, ám a háború folytatódik.
Ugyanakkor talán a fentieknél is nagyobb siker az a tény, hogy az uniós vezetőválasztás konfrontatív folyamatában, tehát az EU történetének egyik kulcspillanatában a visegrádi négyek hihetetlen szívóssággal tartottak ki egymás mellett, nem beszéltek ki a csoportból, egységként működtek a kezdetektől a végső lépésekig.
Forgószélben állták meg a helyüket, s ezzel végképp bebizonyították, hogy nem alkalmi egyesülésről, hanem valóságos és stabil kormányközi szövetségről van szó. S ezzel modellt adtak: így kellene működnie az unió egészének is, alulról építkezve, a tagállamok szuverén társulásai mentén, teljes egyenrangúságban, konszenzuális döntéseket hozva. Ez az a bizonyos kormányközi modell, ami a föderális felépítés ellentéte: amíg az utóbbit egy központ (bizottság) irányítja, addig a V4-ek a kormányok közötti kölcsönös egyezségek mentén működnek, demokratikusan, szuverén módon.
A V4-ek valóságos, működő, saját identitással rendelkező geopolitikai tényezővé, aktorrá váltak. S történjen bármi a következő időszakban az unióban, ez a szövetség egy mindenkori alternatíva lehetőségét hordozza magában. Akkor is, ha nagy lesz a baj.
Mert, ismételten mondom, nem először: sed non est pax. Nincs béke.
A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója
