Az uniónak végül mégis sikerült megegyeznie az öt legfontosabb vezető személyében, így elkerülte a legnagyobb válságot, mondhatnánk, a szakadék széléről lépett vissza.

Frölich úr korlátai
Vizsgáljuk meg Frölich úr értekezését a legutóbbi pride-ról.
Az uniónak végül mégis sikerült megegyeznie az öt legfontosabb vezető személyében, így elkerülte a legnagyobb válságot, mondhatnánk, a szakadék széléről lépett vissza.
A naponta, sőt óránként és percenként változó információk tengerében nehéz volt kibogozni a lényeget, azt, hogy kik, milyen szereplők, milyen irányzatok álltak egymással szemben, kik szövetkeznek egymással és milyen elvi, értékbeli vagy ideológiai alapokon. Holott már jó ideje megmutatta magát a két fő irányzat, s ez a két tábor volt az, amelyik megütközött egymással a tisztségviselők kiválasztásának a legkevésbé sem egyszerű folyamatában is.
Az egyik táborba tartoznak a globalisták, akik hisznek a szuperföderális Európai Egyesült Államokban, a multikulturalizmusban és a migrációban. E tábor tagjai a tagállamok oldaláról nézve a központi hatalmak, vagyis Franciaország és Németország vezetői, hozzájuk kapcsolódik Spanyolország és Portugália, Svédország és a Benelux államok, másfelől, a parlamenti frakciók oldaláról tekintve a szocialisták, a liberálisok, a zöldek és a kommunisták, és sajnos most már a valaha jobbközép kereszténydemokrata-konzervatív frakció nagy része is.
A másik táborba tartoznak a szuverenisták, akik a nemzetek önállóságára épülő unióban hisznek, amelyben érvényesül a tagállamok egyenlősége, védik a keresztény kultúra dominanciáját, s nem akarják, hogy Európa a bevándorlás következtében elveszítse hagyományos arculatát. E tábor központi ereje a visegrádi négyek és Olaszország; alkalmanként és váltakozva csatlakoznak hozzájuk a balti államok, valamint Bulgária, Románia és Horvátország, és van esély arra, hogy a Mette Frederiksen által nemrég alakult új, szocialista (!) dán kormány is ehhez a táborhoz csatlakozik.
E két tábor, két ideológia, két világszemlélet feszült egymásnak az elmúlt napokban. A tét óriási volt, hiszen az dőlt el valójában, hogy az unió melyik irányba indul tovább: az Európai Egyesült Államok, avagy a nemzetek Európája felé. A magyarok döntő többségének is sorsdöntő kérdés volt ez.
Nekünk és a V4-nek a legrosszabb forgatókönyv az lett volna, ha végül Frans Timmermans holland szocialista csúcsjelölt a befutó a bizottsági elnöki pozícióra. Timmermans valóban hűséges, elkötelezett híve Soros Györgynek, a Karl Popper-féle nyílttársadalom-elméletnek, híve a kevert fajú Európának, a nemzetállamok felbomlasztásának, a kozmopolita világtársadalom víziójának.
Ő nem pragmatikus, hanem ideologikus figura; ha ő lett volna a bizottsági elnök, számíthattunk volna arra, hogy erőteljes lépéseket tesz a föderális unió irányába, ennek érdekében a bizottságot valóban kormányzati szerepkör felé vitte volna el. És ne legyen kétségünk: minden eszközt megragadott volna, hogy az olyan rebellis országokat, mint Magyarország, szankciókkal tanítson móresre, akár a kenyértörésig (lásd 7-es cikkely) kiélezve a konfliktusokat. Ki kell mondani: egy Timmermans-érában az unió szétrobbanása, illetve Magyarország távozása sem lett volna elképzelhetetlen.
Ezzel szemben létezett a lehetőségek közötti legkedvezőbb forgatókönyv a V4-ek és hazánk számára, mégpedig az, ha egy olyan konszenzusos figura kerül a bizottság élére, mint Michel Barnier francia néppárti politikus, aki a brexittárgyalásokat vezette. Ő az a személy, aki, ha nem is teljesen szuverenista, de képes a különféle álláspontokat közelíteni egymáshoz, meghallgatja a közép-európai országokat, a szó jó értelmében pragmatikus politikus. Vele együtt lehetett volna élni az unióban nekünk, közép-európaiaknak. De ez sem jött be.
Maradt a harmadik verzió, amely a két fenti meghiúsulása után került bele a kalapba, viszonylag váratlanul: Ursula von der Leyen német védelmi miniszter személye.
A megoldás a V4-ek, hazánk számára elfogadhatónak bizonyult. Ursula von der Leyent azért fogadták el a V4-ek, mert a fennálló politikai konstellációban, illetve reális erőviszonyok között ez volt a leginkább járható megoldás, amely nem veri szét az uniót, s esélyt ad arra, hogy a Von der Leyen-időszakban a közép-európai érdekek érvényesülhessenek.
Miért állítom ezt? Azért, mert bár a miniszter asszony egyértelműen Merkel embere, inkább föderalista, mint szuverenista (2011-ben kiállt az Európai Egyesült Államok koncepciója mellett), támogatja az azonos neműek házasságát, kritizálta már a PiS által vezetett lengyel kormányt is, ám másfelől nézve pragmatikus politikus, aki gazdasági érdekek érvényesülése esetén képes a nézeteit – mondjuk így – puhítani.
A magyar kormány komoly fegyvervásárlást hajtott végre nemrég, Von der Leyen minisztersége idején, s az ügylettel a miniszter asszony és kormánya elégedett volt. Tehát dialógusképes, nem úgy, mint az ideológiai szempontból vasöklű Timmermans. Innen nézve ebből a szempontból elkerültük a legrosszabb forgatókönyvet, és ez valóban sikernek mondható. Csatát nyertünk, ám a háború folytatódik.
Ugyanakkor talán a fentieknél is nagyobb siker az a tény, hogy az uniós vezetőválasztás konfrontatív folyamatában, tehát az EU történetének egyik kulcspillanatában a visegrádi négyek hihetetlen szívóssággal tartottak ki egymás mellett, nem beszéltek ki a csoportból, egységként működtek a kezdetektől a végső lépésekig.
Forgószélben állták meg a helyüket, s ezzel végképp bebizonyították, hogy nem alkalmi egyesülésről, hanem valóságos és stabil kormányközi szövetségről van szó. S ezzel modellt adtak: így kellene működnie az unió egészének is, alulról építkezve, a tagállamok szuverén társulásai mentén, teljes egyenrangúságban, konszenzuális döntéseket hozva. Ez az a bizonyos kormányközi modell, ami a föderális felépítés ellentéte: amíg az utóbbit egy központ (bizottság) irányítja, addig a V4-ek a kormányok közötti kölcsönös egyezségek mentén működnek, demokratikusan, szuverén módon.
A V4-ek valóságos, működő, saját identitással rendelkező geopolitikai tényezővé, aktorrá váltak. S történjen bármi a következő időszakban az unióban, ez a szövetség egy mindenkori alternatíva lehetőségét hordozza magában. Akkor is, ha nagy lesz a baj.
Mert, ismételten mondom, nem először: sed non est pax. Nincs béke.
A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója
Vizsgáljuk meg Frölich úr értekezését a legutóbbi pride-ról.
Az alkalmassági problémákkal küszködő baloldaliak, a Karácsonyok, Kulják és Ruszin-Szendik úgy vélik, nekik mindent szabad.
Amennyiben eltörlik a vétójogot, úgy teljessé válik majd a brüsszeli elit zsarnoksága.
A tizenöt éve működő és tovább bővülő családi adózáson alapuló családpolitika a társadalmi igazságosság egyik legfontosabb bástyája.
Vizsgáljuk meg Frölich úr értekezését a legutóbbi pride-ról.
Az alkalmassági problémákkal küszködő baloldaliak, a Karácsonyok, Kulják és Ruszin-Szendik úgy vélik, nekik mindent szabad.
Amennyiben eltörlik a vétójogot, úgy teljessé válik majd a brüsszeli elit zsarnoksága.
A tizenöt éve működő és tovább bővülő családi adózáson alapuló családpolitika a társadalmi igazságosság egyik legfontosabb bástyája.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.