Őket tekintik hőseiknek Ukrajnában

Avgusztin Volosin mohó rendszerében kőkeményen elnyomták a magyarokat is.

A fentiek ismeretében érthetjük meg, hogy a nagyrészt magyarbarát ruszinságban már a csehszlovák éra előtt is létezett egy ukránpárti irányzat, amely tovább élt a két világháború között. A magyarellenes cseh propaganda és a szélsőségességet szülő gazdasági-társadalmi helyzet kedvezett annak, hogy némi tömegbázisa is legyen később Avgusztin Volosinnak és az ő Kárpát-Ukrajnájának, és hogy akadjanak ruszinok, akik belépnek majd a hírhedt Szics-gárdába.

Volosin pünkösdi királyságát az I. Csehszlovák Köztársaság agóniája hozta el. 1938 őszén a Harmadik Birodalom akár háború árán is, de meg akarta szerezni Csehországtól a német többségű Szudéta-vidéket. A nyugati nagyhatalmak, Nagy-Britannia és Franciaország vezetői el akarták kerülni a háborút, ezért Hitler kardcsörtetése láttán – 1938. szeptember 29-én, Münchenben – aláírták az egyezményt, amelyben hozzájárultak, hogy a nácik Németországhoz csatolják a vitatott területeket. Magyarország és Lengyelország is területi igényekkel lépett fel Csehszlovákiával szemben. Lengyelország magához kapcsolta az 1920-ban felosztott egykori Tescheni Hercegség addig cseh fennhatóság alatt álló nyugati, részben lengyelek lakta részét. A magyar–csehszlovák területi viták rendezése végett a prágai központi kormány az október elején megalakított szlovák autonóm kormányt bízta meg a Budapesttel való tárgyalások lebonyolításával. Ezek megrekedtek, így német–olasz döntőbíráskodás határozott az új határvonal kérdésében. Így született meg 1938. november 2-án az első bécsi döntés, amelynek értelmében Szlovákia déli és a Kárpátalja délnyugati határ menti sávja (több mint 80 százalékban magyarlakta vidékek) visszakerült Magyarországhoz. Szülőföldünkön Beregszász mellett Ungvár és Munkács is – ám az akkor még szintén magyar többségű Nagyszőlős és a nyelvsziget Técső nem.

Csehszlovákia csupán ekkor – noha már késő volt – adta meg az autonómiát Kárpátalja északi és keleti, ruszin többségű részének. November 9-én meg is alakult a huszti székhelyű autonóm tartomány, Podkarpatszka Rusz első kormánya, amelynek élére a ruszin pártok javaslatára a magyar orientációjú politikus-újságíró Andrej Brodit – magyarosan: Bródy Andrást – nevezték ki. Őt a csehszlovák hatóságok rövidesen letartóztatták, miután azt követelte, hogy a ruszin nép referendum útján maga döntse el, melyik országhoz akar csatlakozni (a politikus a Magyarországgal való újraegyesülést remélte elérni a népszavazással), és kormánya közegészségügyi miniszterét, Avgusztin Volosin görögkatolikus kanonokot állították a helyére.

Volosin az ukrán orientációt támogatta, és egy föderatív vagy önálló Kárpát-Ukrajna tervét dédelgette. Hatalomra jutása után Podkarpatszka Rusz nevét Karpatszka Ukrajinára változtatta, és az ukránt tette meg hivatalos nyelvvé. Emellett az autonóm tartomány fő védelmi szervévé nyilvánította a Szics-gárdát, amelynek tisztjei és – nagyobbrészt – közlegényei is Galíciából „importált” ukrán nacionalisták voltak, bár akadtak ruszinok is, akik a propaganda hatására „szicsovikok” lettek. Ugyanakkor csehszlovák katonaság is állomásozott a területen, Prchala tábornok parancsnoksága alatt, akit belügyminiszterré neveztek ki, és ambivalens kapcsolatban állt az ukrán nacionalistákkal.

Ezek annyira „demokraták” voltak, hogy Avgusztin Volosin betiltotta a ruszin és a magyar nyelvű lapokat, feloszlatta a ruszin és a magyar pártokat, társadalmi egyesületeket, és csak egyetlen párt működését engedélyezte: az általa vezetett Ukrán Nemzeti Egyesülését. Aki szemben állt vele, és hangot adott a kormányával kapcsolatos elégedetlenségének, az egykettőre a Rahóhoz közeli Dumen-havason megnyitott koncentrációs táborban találhatta magát. Miniszterelnöki rendeletében Volosin előírta, hogy a másként gondolkodókat a „jogi formaságok” teljes mellőzésével internálják a lágerbe. A letartóztatásokat a Szics-gárdisták hajtották végre, többnyire éjnek évadján hurcolva el a célszemélyeket: egyszerű, kétkezi dolgozókat éppúgy, mint értelmiségieket. Bár 1939. január 16-án a miniszterelnök rendeletet adott ki Kápát-Ukrajna Legfelsőbb Bíróságának és Legfelsőbb Ügyészségének létrehozásáról, az elhurcolásokról szóló rendelkezést nem hatálytalanították.

1939. január 6-án Prchala tábornok váratlanul megtámadta Munkácsot – az akcióban Szics-gárdisták is részt vettek –, ám a „vízkereszti csata” néven elhíresült ütközetben a munkácsi rendőrök, a Rongyos Gárda ott állomásozó egységei és a fegyverre kapott városi lakosok visszaverték az akciót. A feszültség persze fennmaradt Magyarország és Kárpát-Ukrajna között. 1939. február 12-én aztán megtartották az egyre inkább önállósodni akaró autonóm tartomány parlamenti választásait, amelyek során hatósági terrorral igyekeztek elérni, hogy minden választópolgár az Ukrán Nemzeti Egyesülésre adja voksát. A nemzetiségi elnyomás elleni tiltakozásként az akkor még magyar többségű bányásznagyközségben, Aknaszlatinán kormányellenes tüntetésre is sor került, amelyet csak a csehszlovák katonaság és a Szics-gárda bevetésével tudtak elfojtani. A választások révén felálló autonóm tartományi parlamentnek azonban már nem sok ideje maradt az ügyek intézésére.

A magyar kormány már az I. bécsi döntést követően diplomáciai akciókat indított Kárpátalja egészének visszaszerzésére. Ezeket eleinte Nagy-Britannia és Olaszország is támogatta, ám Németország akkor még akadályozta. 1939. március 10-én viszont – ez idő tájt már egyre bizonyosabbá vált, hogy a Harmadik Birodalom megszállja Csehországot, Szlovákia pedig formálisan önállóvá, ám ténylegesen Németország bábállamává válik – a magyar minisztertanácsi gyűlésen eldöntötték, hogy ha a fenti események bekövetkeznek, Magyarország akár Hitler beleegyezése nélkül is visszafoglalja Kárpátalja északi és keleti részét. Két nap múlva a berlini magyar követ révén a Teleki-kormány értesült arról, hogy a Harmadik Birodalom csapatai bevonulnak Csehországba, Hitler el fogja ismerni Szlovákia formális függetlenségét, ám ha Kárpát-Ukrajna is kikiáltja önállóságát, annak elismerésével 24 órát vár, mialatt Magyarország rendezheti a kérdést.

Március 14-én a német csapatok átlépték a cseh határt, a szlovák vezetők proklamálták Szlovákia „függetlenségét”, és Volosinék is kikiáltották Kárpát-Ukrajna önállóságát. Egyúttal német védnökséget kértek, ami sejteti, milyen lett volna ez az „önállóság”. Ugyanezen a napon az első magyar egységek benyomultak Kárpát-Ukrajnába, és másnap kibontakozott a támadás. Elsőként Jefremov tábornok, a Szics-lövészek parancsnoka menekült el Husztról a közeli Romániába, őt követte Volosin és kormánya. Március 18-ára a magyar honvédség teljesen felszámolta a cseh csapatok és a Szics-gárdisták ellenállását – s vele a tiszavirág-életű Kárpát-Ukrajnát.

De milyen ország is lett volna az? Milyen államnak tekinthetjük azt, ahol felszámolják a gyülekezési, a sajtó- és a szólásszabadságot, ahol koncentrációs tábort hoznak létre a kormányzat politikai ellenfelei számára, ahol megszüntetik a többpártrendszert, ahol kőkeményen elnyomnak két nemzetiséget? Nacionalista diktatúrának? Bizonyára. És a vezetőjét? Diktátornak? Alighanem. Nemigen mondható, hogy tipikusan követendő példák lennének egy állítólag Európába törekvő ország számára.

A szerző újságíró, Beregszász