Megszokhattuk, hogy uniós csatlakozásunk után az EU-s pályázatokkal együtt egy új beszéd-, sőt gondolkodásmód jelent meg életünkben. Eszerint fontosabb, hogy egy támogatott beruházás során foglalkoztattak-e esélyegyenlőségi munkatársat, mint az, hogy a megvalósult fejlesztés milyen hatással van az érintett közösség mindennapjaira – egyáltalán szükség volt-e rá. A jelek szerint mi, magyarok gyorsan és sikerrel alkalmazkodtunk ehhez a gondolkodásmódhoz, és az uniós bürokrácia, valamint a posztszocialista észjárás különös nászából megszületett a kelet-közép-európai abszurd új válfaja: a formai kritériumoknak való megfelelés művészi tökélyre fejlesztése. Nem számít, hogy az elégtelen fényerő miatt egy egész város lakossága kénytelen sötétben tapogatózni, ami a közbiztonságot és a testi épségüket egyaránt veszélyezteti. A lényeg, hogy a pénz a megfelelő zsebekbe kerüljön, és minden szépen le legyen papírozva. Jobb lett a közvilágítás Dunaújvárosban? Nem, sőt romlott. El lehet vele számolni az uniónak minisztériumi jóváhagyással? El. További kérdés? Nincs.
A 250 millió forintból megvalósult – ennek több mint 80 százaléka EU-s forrás – dunaújvárosi (vissza)fejlesztés kirívó eset, de egyáltalán nem példa nélküli. Ezt mutatja, hogy a Csalás Elleni Európai Hivatal vizsgálatot kezdeményezett a vízközműhálózatok fejlesztésére kiírt uniós pályázatok ügyében. Hiába, nálunk még a szennyvíz is piszkosabb. Persze ezt hajlamosak vagyunk némi kurucos ellenérzéssel fogadni, mondván, mit okvetetlenkednek itt jöttment bürokraták. De mint arra nemrég Lázár János is felhívta a figyelmet, mi az uniótól tulajdonképpen nem kaptunk semmit, minden EU-s pályázati forrás a magyar emberek pénze. A kormány pedig bizonyára nagyra értékeli, hogy Brüsszel végre csinál valamit, és segít megvédeni a magyar emberek pénzét.
