Tértől és időtől

Sose feledjük, hogy hiába állunk a jogszerűség és az igazságosság talaján, méltányos elbánásra nem, csak magunkra számíthatunk.

Szánthó Miklós
2020. 12. 16. 6:58
null
Szánthó Miklós szerint az Európai Unió intézményei már évek óta élharcosai a témának Fotó: Havran Zoltán
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A „nyitott társadalom” fogalmát egyébként megalkotó francia filozófushoz, Henri Bergsonhoz kötődik az „objektív” és a „szubjektív” időről vallott felfogás is. Elmélete szerint létezik az időnek egy mérhető múlása, melyet az óra mutat; és van olyan, amikor úgy érezzük, egy-egy perc csigalassúsággal telik vagy hogy évek „pillanatok alatt” elrepülnek. Már csak ebből fakadóan is nehéz megfogni azt időben és térben, mit nevezhetünk „korszaknak”. Ráadásul a „társadalmi idő”, az, hogy egyes politikai, kulturális vagy éppen technológiai folyamatok mennyi idő alatt érnek be, komoly befolyással bír arra, hogy egy időszakról „korszakos élmények” rögzülnek-e akár az egyén, akár a közösség fejében.

A történelmi képek, érzetek lehetnek vagy tűnhetnek roppant távolinak vagy roppant közelinek – akár ha ugyanarról az eseményről beszélünk. Nagyon más akár a 30-as, ­40-es évekről, akár a világháborúról, akár az egy fokkal „aktuálisabbnak” felsejlő ’56-os forradalom napjairól hallani szüleinktől vagy nagyszüleinktől, és megint más ezekkel találkozni tankönyvek vagy történelmi brosúrák lapjain. Igen, ezek az események pél­dául egy 2000 környékén vagy az után születettnek valóban történelmi távolságban vannak, megsárgult fotókon – vagy azok beszkennelt változatán –, dokumentumfilmeken találkozhat legfeljebb ezekkel.

És persze ott vannak a nyomok, melyet a közeli vagy távoli történelem, szubjektív vagy objektív időmúlás hagy az életeken – a személyeseken és a társadalom életén egyaránt. A „korszakosság” tekintetében is nehéz meghatározni egy olyan objektív tényezőt, ami alapján nagy magabiztossággal kijelenthetjük, hogy ez vagy az az időszak márpedig „korszak” volt. Szokás korszakolni nagy történelmi események, művészeti korstílusok, ideológiák térnyerése, egy-egy „életérzés” vagy egy-egy személy meghatározó mivolta alapján.

Békés Márton úgy írja le a „rendszer” és „korszak” különbségét, hogy „míg egy politikai rendszer (regime) a törvények, eljárások és politikai döntések összessége, amely intézményekben testesül meg, addig a politikai korszak (era, Epoche) a szokások, kollektív meggyőződések és a világnézet összessége”. E különbségtétel, illetve a megélt idő hosszának (rövidségének) kérdése óhatatlanul felmerül, ha a 2010 óta hazánkban eltelt időszakot szemléljük.

Az tagadhatatlan, hogy történelmi léptékben mérve ez a tíz év nem számít hosszúnak – a Trianon óta eliramlott periódusra sem hiába mondjuk, hogy „száz esztendő nem a világ”. Ugyanakkor az is nyilvánvaló – és közhelyes, de igaz –, hogy a XXI. századra az idő valóban felgyorsult, az információk (és így az eszmék, stílusok, ideológiák) áramlása minden korábban elképzelhetőnél sebesebb – hatásukról ugyanakkor még nem eldönthető, hogy valódi, mély változásokat idéznek elő, vagy pusztán sekélyes és képlékeny módosulásukat, és az egyes trendek, divatos életmódok amilyen népszerűséggel és viharossággal érkeztek, olyan feledhetően hullanak a kollektív memória süllyesztőjébe.

Egy ilyen világban, pontosabban egy ilyen világ nagyon furcsa korszellemében pergett le 2010 tavasza, a Fidesz–KDNP kétharmados győzelme és a második Orbán-kormány megalakulása óta tíz év. Ha az azóta megharcolt harcok intenzitására, mélységére és komolyságára gondolunk, akkor küzdelmessége miatt hosszúnak is tűnhet ez az időszak – ha arra, hogy a korszaképítés jegyében, a korszakosság eléréséhez még mennyi konfliktus, próbatétel áll az ország előtt, akkor viszont éppen, hogy rövidnek.

Persze ebbe a „rövidségbe” is vegyülnek korszakos elemek – például az, hogy november 30. óta Orbán Viktor a leghosszabb ideje regnáló magyar miniszterelnök. És ha bár a sorban immáron „csak” második Tisza Kálmán tizennégy, vagy Bethlen István tíz kormányfői éve sem mérhető össze az Anjouk vagy a Hunyadiak korával, valamennyien nehéz, embert próbáló hazai és geopolitikai körülmények között adtak tanúbizonyságot államférfiúi mivoltukról.

Igen, merthogy a hazai baloldalnak az fáj leginkább, hogy Magyarország jelenlegi miniszterelnöke stratégiai képességekkel bír és kormányzásának fókuszában az „örökös hagyomány”, a magyar függetlenség megtartása és belakása áll. A döntéshozatal legfőbb kérdése ma ugyanis az, hogy fel tudja-e venni a harcot egy jobboldali kormány az élet és a politika területét egyre inkább eluraló globális liberalizmussal szemben. És az elmúlt évek eredményei, ha csak rövid időtávon is, de arra engednek következtetni, hogy igen – és ez iszonyatosan frusztrálja a liberalizálódott baloldalt itthon és külföldön egyaránt.

Valamennyi politikailag véleményes vagy kiélezett helyzetben az volt a jó előre elkészített narratíva, hogy a magyar kormány lépése túl kockázatos, túl vakmerő, teljességgel megalapozatlan, pénzügyi romlást hoz, felrúgja a (természetesen a magukat eliteknek kikiáltó elitek által megírt) politikai alapszabályokat, nem utolsósorban szembemegy az európai értékekkel és nemzetközi standardokkal – vagy ez így együtt mind. Gondoljunk csak a gazdasági, a migrációs válság kezelésére vagy éppen legutóbb a „nagy jogállamiság-vitára”.

Végül az lett mindig, amin a „szakértők” nem győztek meglepődni: Magyarország nemhogy visszajött az államcsőd széléről, de bőven a dinamikusnak nevezett növekedés feletti ütemben tudta gazdaságát erősíteni; jogi és fizikai határzárat léptetett életbe és megállította a migrációt; családtámogatási eszközök sorával beindította a termékenységi ráta felfutását és éppen pár napja másodmagával átvitte akaratát huszon-egynéhány másik EU-s országgal szemben jogállamiságügyben. Mindeközben a hazai baloldali ellenzéki jósdák, pártpolitikusok, „jogvédők”, „civilek” és elemzők bánatára a Fidesz három országgyűlési választást nyert meg kétharmaddal, 2006 óta összességében és zsinórban valamennyi országos szavazáson, szám szerint tizenkettőn győzni tudott.

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy ezek a politikai sikerek egyik napról a másikra korszakba fordítanák át a „rendszert”, hiszen ahhoz mélyreható, a társadalmi működés egészét, annak informális, a szűken vett politikán túli szegmenseit érintő szocikulturális változásokra van szükség. Ennek elérése nemcsak aprólékos, a részletekre is figyelő politikai taktikát kíván meg, de átfogó stratégiai szemléletmódot is, mely sosem téveszti szem elől a célt, az „Isten, haza, család” krédóját. Ennek beteljesítése (vagy egyes elemeinek „visszaépítése”) azért is fog járni kíméletlen strapával és igényel kíméletlen strapabírást, mert a rombolásban megtestesülő progresszív felszabadítási attitűd nem ismer korlátokat.

Ha éppen történelmi távlatokról beszéltünk: az indulatok szabadságának és az élvezetekben való egyenlőségnek a nevében fellépő liberális-szocialisztikus „igény” először nekiment vallási hagyományainknak, pár évtizede harcot hirdetett a nemzeti lét ellen, és most következnek a sorban a családok és a gyermekek – természetesen a „nemi identitások felszabadításának” jegyében.

Nemhiába éri ilyen elvetemült kritika az élet legtermészetesebb dolgait – mint pél­dául, hogy az anya nő, az apa férfi vagy hogy a gyermekeknek legalább joguk van normálisan felnőni – rögzítő alkotmánymódosítást. Mert az része annak a stratégiai küzdelemnek, melyet a magyar jobboldal folytat a magát kizárólagosnak hirdető globális liberalizmussal szemben. Hogy lehet-e nemcsak döntéseket hozni, de korszakot is építeni egy korszellem ellenében, arra társadalmi reflexiót leghamarabb 2022-ben, választ pedig csak évtizedek múlva kaphatunk. Az előttünk álló küzdelmekhez viszont csengjenek fülünkbe az első magyar miniszterelnök, gróf Batthyány Lajos szavai, melyek tértől és időtől függetlenül ma is igazak: „Sose feledjük, hogy hiába állunk a jogszerűség és az igazságosság talaján, méltányos elbánásra nem, csak magunkra számíthatunk”.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.