Navigare necesse est, tulajdonítják Pompeiusnak a mondást, amelynek második felét gyakran lefelejtik, pedig jelen írásunk szempontjából óriási jelentősége van: vivere non est necesse.
Hajózni muszáj, élni nem. Az első triumvirátus balvégzetű harmadik tagja állítólag azoknak a tengerészeknek mondta ezt, akik a viharos tenger miatt nem mertek elindulni Szicíliából Róma felé a gabonával megrakott hajóikkal.
Nos, futballozni is muszáj, legalábbis sokan vagyunk olyanok, akik nem tudjuk elképzelni az életünket e véresen komoly játék nélkül. Van egy öreg barátom, aki 1956 tragikus novemberében már az osztrák határnál járt, de az utolsó pillanatban visszafordult, sokaknak banálisnak tűnő, de számomra abszolút érthető okból: eszébe jutott, hogy Ausztriában nincs Fradi. Szóval, futball nélkül unalmasabb, sekélyesebb lenne az életünk, és ha már itt tartunk, fura módon ez maguknak az esetenként hetente fontszázezreket kereső labdarúgóknak nem evidencia. Legalábbis azt olvassuk, hogy a Premier League-ben sokan húzódoznak az újrakezdéstől, mert mi lesz, ha elkapják a koronavírust?
Te jó ég, hát mi lenne? Nagy valószínűséggel semmi, mert egy életerős, edzett fiatalemberről úgy lepereg a kórság, mint a márványfalról a borsó. Különben is, némiképp átírva a mondást: futballozni muszáj, élni nem (feltétlenül).
Persze a Bundesligában – vegyük az első komolyabb bajnokságot, amely újraindult – is akadt olyan klub, amely a pontvadászat azonnali lezárása mellett érvelt, például a Werder Bremen, és nem gyávaságból vagy lustaságból, hanem azért, mert ott sem egyenlők a feltételek. A brémaiaknak csak két hetük van, hogy felturbózzák magukat a restart gomb megnyomása előtt – a tartományi egészségügyi hivatal a Weser partján csak később oldotta fel a kijárási korlátozást, mint mondjuk Bajorországban –, míg a Bayern Münchennek vagy az RB Leipzignek két és félszer annyi idő. Mondjuk, ez meg is látszott a 26. fordulóban: a Werder otthon kapott egy laza négyest a Bayer Leverkusentől.
De mindegy is, végre pattog a labda, és nem csak virtuálisan, tíz-, húsz-, adott esetben hatvanéves felvételen, mint ahogy hétfő este is, a legendás Real Madrid–Eintracht Frankfurt 1960-as BEK-döntő videóján. Oké, Öcsi bácsi négy gólját szívesen néztük meg, jogosan dagadt a keblünk a büszkeségtől, de most már nagyon várjuk a szombatot, amikor napjaink NB I-ének Puskásnál nagyságrendekkel szerényebb tudású játékosai lépnek végre pályára tétmérkőzéseken, nyolcvan nap után. Tudjuk, kicsi is, savanyú is, de mégiscsak a mi futballunk.
Illetve könnyen lehet, hogy csak nekünk, szkepticizmussal beoltott firkászoknak savanyú az a narancs. A minap kigyalogoltam a Budafoki MTE Promontor utcai pályájára – stadionnak azért nem feltétlenül nevezném –, öt perc volt otthonról, és komolyan mondom, egészen meghatódtam azon a gyermeki örömön, amelyet Filkor Attiláék arcán láttam, amikor az NB I-be kerülést ünnepelték. Pedig Filkor – ha már őt említettem a budafokiak közül – valaha lefutotta a jobb szélen Cannavarót a friss világbajnok ellen tizenhárom éve 3:1-re megnyert válogatott meccsen, sőt viselte egykoron az Inter fekete–kék mezét Olasz Kupa-mérkőzésen, mégis elérzékenyült attól, hogy újra a magyar élvonalban rúghatja a labdát.
Szóval, senki se mosolyogjon elnézően, amikor töredelmesen bevallom, hogy igenis várom a szombati Fradi–Debrecent meg a két Magyar Kupa-elődöntőt, a Mezőkövesd–Mol Fehérvár és az MTK–Honvéd meccseket. Nem is beszélve a jövő szerdán esedékes derbiről, az Újpest–FTC-ről. Mert ceterum censeo, ha már a latin mondásoknál tartunk: focizni igenis muszáj!
