A híd mindig is kitüntetett szerepet töltött és tölt be az ember életében. Ha kell, összeköt, ha kell, szétválaszt, átkelési lehetőséget, szélsőséges esetben menekülést kínál a bizonytalanból, a veszélyesből a biztonságosba. Az égő házból számos módon ki lehet jutni, ablakon kiugorva, erkélyen, tetőn a szomszédba mászva, szellőzőn lecsúszva; de a víz vagy a szurdok felett, az egyik partól a másikra, a szigetről – aktuálisan a Szigetről – a szárazföldre kizárólag a hídon át vezet az út.
Ezt még a gyerekek is tudják. Ezért éneklik a középkortól kezdve Angliában a London Bridge is Falling Down, Németföldön pedig a Die Magdeburger Brücke című dalocskát. Mindkettő arról szól, hogy a híd összedől, össze is dőlt, ezért újra kell építeni, téglával, malterral, kővel, arannyal, bármivel, mindenáron. A „Készen áll már a híd, körtánc járja Avignonban” a XII. század óta hirdeti, hogy a híd avatása ünnep. Megmentése háborúban hőstett, békében kötelesség, elvesztése mindig tragédia.
Korszakos filmek alaptémája épül erre az igazságra, például a Thornton Wilder regényéből készült Szent Lajos király hídja. Az inkák korából fennmaradt függőhídon már korábban is istenkísértés volt áthaladni, de a kötélzet végül 1714 augusztusában roskadt szét, magával rántva a mélybe öt áldozatot.
Az azóta eltelt több mint három évszázad során némileg e téren is fejlődött a technológia. Az óbudai Hajógyári-szigetre vezető, a napokban elhíresült, úgynevezett K-hidat sem valamely letűnt indián civilizáció alkotta, hanem az ugyancsak a történelmi múltba veszett szocialista nehézipar. 1955-ben húzták fel – bár állagából ítélve azt hihetnénk, régebb óta eszi az idő, mint Széchenyi Lánchídját –, és mivel eredeti funkcióját az Óbudai Hajógyár üzemének megszűntével elveszítette, érdemben hatvannégy éve hozzá sem nyúltak.
Minek is, amikor az esztendő ötvenegy hetében átlagos óránkénti terhelése nagyjából húsz autó, tíz babakocsi, öt futó, néhány kutya és macska. Csakhogy az ötvenkettedik héten dübörög a Sziget Fesztivál, e maga műfajában páratlan sikertörténet, Európa egyik legjelentősebb ilyen jellegű rendezvénye és annak minden résztvevője. Szerda este, Ed Sheeran koncertjén kilencvenötezren szórakoztak, majd jelentős részük elindult hazafelé; egy órán belül valószínűleg többen mentek át a hídon, mint idén eddig összesen.
A szervezők, érzékelve a kockázatot, szakaszosan engedték át a bulizókat, a híd nem omlott össze. Ellentétben néhány idegrendszerrel. Ismerősöm elbeszélése szerint egészen addig nem értette, miért sikoltozik, hisztizik a túlpartra átbotorkáló lány, amíg ő is rá nem lépett a lélekvesztőre.
Mindez most még egyszeri, múló rosszullét volt. Adjunk hálát érte és okuljunk belőle. Mert csodás természeti és épített öröksége mellett Budapest egyik fő vonzereje manapság a biztonsága. Amit azonban nemcsak emberi agresszió, hanem passzív mulasztás is elsodorhat.
A május 29-i dunai hajókatasztrófa a maga huszonnyolc halottjával közös pszichénk máig ható, talán örökös traumája – még akkor is, ha nincs okunk kollektív bűntudatra, hiszen nem kellett volna egyebet tenni, mint az egy-két vétkesnek betartani a meglévő szabályokat.
A K-híd esetében más a helyzet. A veszélyforrás előre látható, érzékelhető, elhárításának módja nyilvánvaló. Két hajó akár véletlenül is összeütközhet, egy híd viszont véletlenül nem dőlhet össze. Előbbihez elegendő egy szerencsétlen pillanat, utóbbi évek, évtizedek következménye. Ezért minden, akár csak közvetve érintett személy felelőssége nagyobb.
Két, egymás utáni tragédia tönkretenné Budapest hírét, de egyetlen, felelőtlenül elvesztegetett élet is mindennél nagyobb ár. Úgyhogy gyerünk hidat építeni, téglával, malterral, kővel, arannyal, bármivel, mindenáron!
