Lováriból azért nyelvvizsgázhatott volna. Vagy eszperantóból. Mindjárt mondom, hogy miért!
Az Eduline honlapján 2012. május 30-án jelent meg egy nagyon fontos írás, ez: „Melyik nyelvből lehet két hónap alatt nyelvvizsgát szerezni?” – tette fel az égetően fontos kérdést Sereg Nikoletta, s mindjárt meg is nevezte a két lehetséges menekülőutat: „Lovári és eszperantó – felvételizők és diplomázás előtt álló egyetemisták százai választják ezt a két nyelvet a gyors nyelvvizsgaszerzés reményében. De vajon tényleg ez a két legkönnyebb nyelv? Utánajártunk.” És utánajárt.
A cikkből megtudjuk például, hogy „a nyelveket három csoportba – könnyű (570-600 óra), közepes (1100 óra) és nehéz (2200 óra) – osztották aszerint, hány óra tanulás kell ahhoz, hogy valaki a nulláról elérje a társalgási szintet. Az első csoportba a germán és az újlatin nyelvek kerültek, a másodikba az indoeurópai nyelvek, a harmadikba pedig a kelet-ázsiai nyelvek és az arab.” Továbbá azt is, hogy „a Nyelvvizsgáztatási Akkreditációs Központ 2010-es adatai szerint itthon még mindig angolul és németül tanulnak a legtöbben – a harmadik legnépszerűbb nyelv az eszperantó, a nyolcadik pedig a lovári. Nem véletlenül.
Míg a nagy nyelvekből átlagosan 2000-2500 óra alatt lehet elérni a középfokot, addig – ugyanehhez – eszperantóból mindössze 250 órára van szükség.
Akinek sürgős a nyelvvizsga, az akár két-három hónap alatt felkészülhet a középfokúra, normál tempóban öt-hat hónap felkészülés kell.” Igaz, a lovári kicsit nehezebb. Ahogy Sereg Nikoletta rávilágít: „Tévhit, hogy a lováriból nagyon könnyű nyelvvizsgát szerezni, ugyanúgy el kell sajátítani a ragozást, a nemeket, az elöljárószavakat, mint bármelyik más nyelvből – mondja Balogh Zoltánné nyelvtanár, aki szerint a lovári sokak számára azért tűnik könnyűnek, mert sok a magyar jövevényszó. […] Balogh Zoltánné szerint általában 200 órára van szükség a középfokú nyelvvizsgához.”
Karácsonynak ezt a cikket kellett volna annak idején elolvasnia, és rászánni 200-250 órát valamelyik nyelvre. Persze, ezt csak azért mondjuk, mert kínoz bennünket a szekunder szégyenérzet. Mert mégis, de most egészen komolyan, hogy lehet valaki annyira pofátlan és ócska és utolsó alak, hogy egyetlen követelménynek sem felel meg, mégis elmegy egyetemre tanítani, és adjunktus úrnak szólíttatja magát? Persze, ugorhatunk egyet vissza az időben, és megkérdezhetjük: egyáltalán hogyan szerzett magának diplomát ez a gyáva vizesnyolcas? Persze, ez is a mi problémánk csupán.
Abban a belterjes társaságban, hogy ne mondjam, tenyészetben, ahová ez az alak bejáratos volt és bejáratos ma is, nem volt szükség ezekre a követelményekre. Legalábbis őneki. Hátba veregették, megdicsérték, aztán elintézték okosba’. Adjunktus úr lett a zsúrfiúból – s lássuk be, meg is érdemli. Hiszen viszonylag hamar rászokott a bilire, kutatási területe a „hogyan írjunk naponta négy-öt tök fölösleges Facebook-posztot”, és még biciklizni is tud.
Megismertem egy fiatalembert 1988-ban, amikor megalapítottuk a Fideszt. Amikor egyszer kocsmáztunk, hamar felállt és elköszönt. Kérdeztük, hova siet. Azt válaszolta, „naponta száz szót kell megtanulnom angolul, és ma még nem teljesítettem a penzumot”.
Így, ilyen elmaradott, elavult, egyáltalán nem kreatív módon csinálják mások. Az „alacsonyak és kövérek”. A becstelen alakok pedig hercigeskednek, mellébeszélnek, hazudoznak, aztán ha lebuknak, akkor menekülnek. Igaz, ők „magasak és vékonyak”.
De azért legalább a lovárit vagy az eszperantót illett volna…
