A politika egyben mindig történetmesélés is. A jó politikusnak, a sikeres pártnak jó történetei vannak, hiteles mesélői, és ha a közönség vevő a sztorira, akkor már természetesen a folytatásokra is kíváncsi, ennek pedig az a következménye, hogy nem hagyja elmenni a színpadról az elbeszélőt, újra és újra visszatapsolja.
Orbán Viktornak, a Fidesznek van egy jó története. Magyarországról, a magyar nemzetről – határon innen és túl –, arról, hogy mi történt velünk, mi az, ami van, és hogyan lesz majd ezek után. Ennek a történetnek a magyar emberek a főszereplői. A miniszterelnök ezt a sztorit bontogatja évről évre Tusnádfürdőn. Talán a hely, a realista álmodozásokra csábító fájdalmasan szép Erdély, talán a helyzet, a bálványosi szabadegyetemen összegyűlt nagyszerű magyar embertömeg adja, hogy ezekben a beszédekben olyan részletekre szokott rávilágítani, amelyekre a hétköznapokban nincs idő vagy alkalom.
A tusványosi elbeszélései mindig hoznak valami váratlant, valami újat, nem feltétlenül a mindennapi konkrét cselekvésekre vonatkozóan, inkább a szereplők mozgatórugóiról, a mélyebb összefüggésekről tudhatunk meg valamit, amiből jobban megérthetjük, ki, miért és mit tesz, tett ebben a történetben. Orbán Viktor sztorija a világról és az országról láthatóan sikertörténet. Itthon mindenképp, hiszen egymás után harmadszor „vettek rá jegyet” hazánk polgárai. Mára nemzetközi bestsellerré is vált ez a sztori, a nyugati világban számosan hallgatják, olvassák, értelmezik, elemzik, kritizálják a magyar mesét. Persze nem mindenkinek tetszik, különösen a balliberális értelmiségiek húzzák az orrukat, de hát ki is hallana, olvasna szívesen a saját elmúlásáról! Hogy odakint, Nyugaton mit szólnak hozzá, az talán érdekes, de egyáltalán nem fontos.
A magyar miniszterelnöknek elsősorban azzal kell törődni, hogy a magyar emberek mennyire érzik magukénak a történetet, mennyire érzik valóban főszereplőknek magukat, mennyire hiszik el, hogy ez a mese róluk és értük bonyolódik. Mint már írtam, ezzel egyelőre nincs baj, olyannyira, hogy Orbán Viktor messzebbre tervez, mint a hollywoodi filmgyár a Star Wars-sorozattal. A kormányfő ugyanis még legalább 15 évre, nagyjából négyrészes folytatásban gondolkodik a keresztény szabadság című opusban. Ehhez egyelőre minden feltétel adott.
Különösen ha a hazai fanyalgók kritikáit is hozzáolvassuk. Ezekből ugyanis kiderül, amit már régóta tudunk: nagyon rossz állapotban van a hazai ellenzéki politika. Ebben a magyar sikersztoriban olykor már mellékszereplőként sem tűnnek fel, néha-néha csak mintegy hangulatfestő látomásként, mint amikor a száguldó gyorsvonat ablakából kinézve látunk egy magányos épületet, de elsuhanva mellette már azt sem tudjuk, milyen színe, formája volt, s talán eltűnődünk, egyáltalán láttunk-e bármit is, vagy csak az elménk játszott velünk, mert láttatni akart valamit, ami nincs.
Ilyen a magyar ellenzék is, se színét, se formáját nem tudjuk felismerni, s néha abban is kételkedhetünk, létezik-e egyáltalán, mert árnyképük minduntalan szertefoszlik a valóság fellobbanó fényében. De ez persze legyen az ő bajuk, az ő szövegkönyvüket maguknak kell megírniuk, ha valaha főszereplőkké szeretnének válni, bár én mondjuk nem szívesen olvasnám, látnám az ő történetüket. Amit korábban elmeséltek nekünk, az inkább egy horrorsztori volt, amivel évtizedek múltán is ijesztgetni lehetne felnőttet, gyereket.
A harmincéves bálványosi szabadegyetem tehát egy újabb fejezetét ismerhettük meg, élhettük át együtt ennek az igaz mesének, s természetesen azt szeretnénk, ha ez egy végtelen történet lenne, lehetne, egy hiteles és szép magyar történet, amely nekünk, értünk és velünk együtt íródik.
