A tíz évvel ezelőtt kitört pénzügyi válság és a négy éve tartó bevándorlási válság miatt minden megváltozott. Kár lenne tagadni: kibillent egyensúlyából az európai társadalmakon belüli harmónia, csökkenni kezdett az uniós intézményekbe vetett lakossági bizalom, elveszítették népszerűségüket a korábban legyőzhetetlennek tűnő pártok és politikai szövetségek, a politikai erőtér pedig elmozdult a jobboldal irányába. Elkerülhetetlen tendencia: a kezeletlen problémák bizalomvesztést eredményeznek, a gyenge vezetők erős vezetőkért kiáltanak.
Ezt a bizonyos erős vezetőt az olaszok Matteo Salviniben vélték felfedezni, aki a nagyobb regionális autonómiát követelő, észak-olaszországi tartományokban jelen lévő Északi Liga nevű pártot alakította át országos kiterjedtségű párttá, a jobboldal vezető erejévé – mindössze egy év leforgása alatt. Hogy sikerült ez neki? A tettek mezejére lépett. Salvini bebizonyította, hogy kellő akarattal megállítható az a fajta törvénytelen bevándorlás, amelyet civil szervezetek, embercsempészek és magukat komolynak tartó politikai vezetők karöltve ösztönöznek.
Az olasz belügyminiszter pártjának támogatottsága a tavalyi választásokon elért 17 százalékról egy év alatt 32 százalékra nőtt. A bevándorlást szintén ellenző Forza Italia és Olaszország Fivérei nevű pártok további 15 százalékkal gyarapítják a jobboldal táborát. Nem is beszélve arról, hogy a Liga koalíciós partnere, az Öt Csillag Mozgalom sem ellenezte Salvini bevándorlásellenes intézkedéseit. A helyzet az, hogy az olaszok a migráció hátrányos hatásait első kézből tapasztalták meg, saját bőrükön érezték meg, ezért aztán nem is csoda, hogy a biztonság mindennél előbbre való számukra.
Ennek a bizonyos tendenciának a létezését az Európai Bizottság elnöki székétől egyre távolabb kerülő Manfred Weber és a politikai karrierjének végső állomásához érkező Angela Merkel is megerősítette a hét végén, amikor nem először a nacionalizmust és a populizmust kárhoztatták beszédeikben. Mindezt úgy is értelmezhetjük: míg Matteo Salvini a társadalmainkat fenyegető problémákkal, addig Manfred Weber, Angela Merkel és Emmanuel Macron a populistákkal szemben határozzák meg magukat.
A pártok megkülönböztetésére korábban használt jelzőket ezért végleg el kell felejteni. Nincs szélsőséges és mérsékelt, baloldali és jobboldali. A pénzügyi és migrációs válság miatt Európa régen túlnőtte magát ezeken a fogalmakon. Görögországban ott van például a korábban szélsőbaloldalinak, egyesek által még anarchistának is titulált Sziriza, amelyet a kormányzati pozíció EU-konformmá szelídített. S miért nem nevezi például populistának Guy Verhofstadt a liberális pártcsaládjába tartozó dán kormánypárti Venstre pártot, amely elkobozza a bevándorlók ékszereit? De populistának bélyegezhetnénk a bal- és jobboldali szavazókat egyaránt meggyőzni akaró francia államfőt vagy a fukusimai katasztrófa után a nép aktuális haragjára azonnal reagáló, 180 fokos energiafordulatot végrehajtó német kancellárt.
Csütörtöktől vasárnapig a szavazóurnák elé járulnak majd Európa választópolgárai. Ne legyenek kétségeink: ők majd szabad akaratukból eldöntik, kit tartanak érdemesnek arra, hogy képviseljék őket az Európai Parlamentben. A demokrácia ma még szerencsére működik Európában, még akkor is, amikor egyesek a nem kívánt párt győzelme esetén halottnak nyilvánítják azt. Abban is biztosak lehetünk, hogy a választások sosem látott módon alakítják át az erőviszonyokat Strasbourgban. Nem kell eget rengető változásokra számítani május 27-én, de a tendencia érzékelhető lesz.
