Zúgtak a harangok

Békeszerződés? Nem volt ott, a Trianon-palota tárgyalótermének asztalán semmiféle békeszerződés – kíméletlen diktátumot írattak alá Magyarországgal százegy éve.

Pilhál György Fotó: Katona_Vanda Forrás: Magyar Nemzet

Pár éve, valamelyik Trianon-évfordulón egy 103 éves „friss magyar állampolgárt” szólaltatott meg a közrádió. Az erdélyi Bálint Imre bácsi reszkető éneke itt maradt bennem: „Ringó bölcsőm fáját magyar föld termette, / Koporsóm fáját is magyar föld növelje.” Ahogyan az a hatalmas faragott emlékmű is megmaradt, amely a Komárom elcsatolt felében álló öreg templom árnyékos parkjában látható. Közepe egy csodaszép életfa, melynek virágát leszakította a történelem vihara. Négy alak fogja közre a fát, négy égtáj felé élő nemzettársaink, akiket az életfa éltet, ám most összeszorítja őket a Trianon-bilincs. Az a bilincs, mely helyenként már repedezik… A talapzat mellett jókora kövek. A látogatók hozzák a követ, ki-ki ahonnan érkezik vagy ahol született. Mert a kő marad, ahogyan Wass Albert írja. Tőle tudjuk azt is, „a vérző csonkból virradó tavaszra, újra erdő sarjad győzedelmesen”.

Aztán vannak élethelyzetek, amikor az ember Dobó István szívszorító szavaiban keresi – és találja meg – a kapaszkodót: „Istenem! […] Te látod a mi kis romladozó várunkat, s benne ezt a maroknyi, elszánt népet… A te nagy mindenségedben kicsi semmiség ez a földi világ. Ó, de minekünk ez a mindenségünk! Ha kell a mi életünk, vedd el, uram, tőlünk! Hulljunk el, mint a fűszál a kaszás vágása alatt! Csak ez az ország maradjon meg… ez a kis Magyarország!”

Ne szégyelljük a férfikönnyeket!

Megmaradt bennem egy régi kép. Mécseseket gyújt egy férfi a péceli Trianon-emlékmű lábánál. Lassan, szertartásosan matat, mikor már valamennyi ég, kiegyenesedik. Hosszan, nagyon hosszan nézi a lángokat, aztán sóhajtva elballag. A dombtető közepén áll az emlékmű: kettős kereszt, harangláb, szikladarabokból megformált Nagy-Magyarország, benne a körberajzolt, csonka haza, mellette a márványba vésett örök sikoly: „Nem! Nem! Soha!” Szemközt, a dombtető buckájáról fából faragott, hatalmas Krisztus-szobor néz az emlékhelyre, a mögötte hullámzó lankákra.

Gyertyát, mécsest gyújtani ezen az estén annyi, mint lélekben egymásba kapaszkodni, magyar a magyarba, bárhol éljen is a nagyvilágban. Emlékezni, fogadalmat tenni. Az összetartozás tudatát hívjuk elő a lángokból, azt a pótolhatatlan, semmivel sem helyettesíthető érzést, amely segít túlélni, meghaladni az évszázada ránk szakadt bánatot. Míg ég a tűz, énekeljük el a Himnuszt, imádkozzunk nemzetünkért. Reményt kutatunk és lelünk a lángokban. A tanár-költő Sajó Sándor szerint a küldetésünk is ez: „Magyarnak lenni: nagy s szent akarat, / Mely itt reszket a Kárpátok alatt: / Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva: / Viselni sorsunk, ahogy meg van írva; / Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét, / Vérünkbe oltva ősök honszerelmét, / Féltőn borulni minden magyar rögre, / S hozzátapadni örökkön-örökre!…”

Nem tudok jobb végszót.