időjárás 16°C Fatime 2023. június 5.
logo

Történelemátírók kíméljenek205

Hegedûs Tamás
1999.11.04. 23:00

Vajon meddig jellemzi még közéletünket, hogy amennyiben baloldali az illető, nem a szégyenletes dolgot elkövető kényszerül magyarázkodásra – ne adj’ isten bocsánatkérésre –, hanem az, aki a szégyent a másik oldalról nevén nevezi? Miért van az, hogy még az elvbarátok némelyike is roszszallóan csóválja a fejét, ha valaki – jelen esetben Kövér László miniszter – érdesen, de precízen és higgadtan kimondja azt, aminek igazságtartalmát csak az vonhatja őszitén kétségbe, aki tudatosan félremagyarázza? Miért csinál úgy a szocialista–balliberális politikusi gárda és sajtóhadosztály, mintha nem ismernék a nyelvi logika legelemibb szabályait? Kövér László az Országgyűlésben – tömören összefoglalva – nem többet és nem kevesebbet állított, mint hogy az 1994-ben megalakult MSZP–SZDSZ-kormányban voltak olyanok, akik történelmi és morális mércével kimerítették a hazaárulás fogalmát. A sértést nem Kövér László, hanem Kovács László követte el azzal, hogy a valóban érintetteket összemosta nem- csak a szocialista párt egészével, hanem annak választóival is, ami a miniszter felszólalásából egyáltalán nem következett. Márpedig ha a megjegyzés nem általában vonatkozott az MSZP tagjaira, még kevésbé a választóira, akkor csak két egyszerű kérdést kell megvizsgálniuk a tisztelt felháborodóknak. Egy: hazaárulásnak minősül-e, ha valaki háborús helyzetben önként csatlakozik egy olyan félkatonai szervezethez, amelynek tagjai a megszálló hatalom oldalán fogtak fegyvert saját népükre? Kettő: volt-e ilyen tagja Horn Gyula kormányának? A független magyar bíróság ebben közvetve már állást foglalt. Az Alkotmánybíróság elfogadta azt a – későbbi bírósági eljárások alapját képező – jogszabályi érvelést, miszerint 1956-ban Magyarország és a Szovjetunió között háború volt. Ebben a helyzetben a szovjet birodalmi érdekekre felesküdő „pufajkások” morálisan csupán annyiban voltak magyarnak tekinthetők, mint a hazánkat a náci Németországnak kiszolgáló nyilaskeresztesek. Ezt fejezi ki az az (Alkotmánybíróság által szintén jóváhagyott) törvény is, ami a nyilasokat, pufajkásokat, III/III-asokat – a preambulum szerint a közélet megtisztítása érdekében – együttesen tiltotta volna ki a magyar közéletből. Ami csupán azért nem valósult meg, mert a törvény alapján született, lemondásra felszólító bírósági határozatot az érintett „haladó baloldali” politikusok elintézték egy vállrándítással. E lap hasábjain már több írás elemezte a baloldal kettős erkölcsi mércéjének visszataszító voltát, de azt hiszem, a jelenség elemzését még jó darabig kénytelenek leszünk napirenden tartani. A kettős mércére hozott példákat a végtelenségig lehetne sorolni. Hogy mást ne mondjak: míg az elsőfokú bíróság ítélettel bűnösnek nyilvánított Boldvai László szocialista képviselőt frakciója szerint megilleti az ártatlanság vélelme, addig ugyanők magyarázatra kényszerítenék Orbán Viktor miniszterelnököt szülei vállalkozása miatt, amiről mindössze egy zavaros Blikk-, valamint ÉS-publicisztika jelent meg, mindkettő bírói úton kieszközölt helyreigazítási kötelezettséggel. (A baloldali sajtót a bírói határozat persze ezúttal sem feszélyezi a sztereotip vádaskodás folytatásában.) De az előbb említett esetben se más a helyzet: az MSZP szerint nem azoknak a szocialista képviselőknek kell lemondaniuk, akiket erre jogerős bírói ítélet kötelezne az „ügynöktörvény” általi érintettségük miatt, hanem annak a politikusnak, aki ugyanezen tényállás alapján megfogalmaz egy sarkos véleményt. De nem áll sokkal jobban a baloldal liberális szárnya sem: az SZDSZ a mai napig nem adott rá elfogadható magyarázatot, miképpen állított ki annak idején a Kuncze Gábor vezette Belügyminisztérium hivatalos igazolást arról, hogy az ÁVH-nál tilos volt a foglyok bántalmazása? A „szakvélemény” egy olyan (ausztráliai) bírósági eljáráshoz kellett, amelyben az exávós felperes (!) jogi képviseletét egy szabad demokrata politikus ügyvédi irodája látja el, nyilván támaszkodva azon, szintén ebben az irodában dolgozó idős jogász tapasztalataira, aki az ötvenes években éppen a nevezett intézménynél szerzett kellő mélységű „szakmai” tapasztalatot mint vallató tiszt. A probléma nem pusztán pártpolitikai taktikázásból fakad, a helyzet ennél sokkal súlyosabb. Negyven év szocialista agymosása nem volt hatástalan: minden idevágó felmérés azt mutatja, hogy a magyar közvélemény a baloldal szélsőségeit és annak történelmi bűneit sokkal enyhébben ítéli meg, mint a jobboldaliakat. Nemcsak arról van szó, hogy elnézőbbek a bolsevizmussal szemben, mint a nácizmussal tévesen azonosított fasizmussal, hanem arról is, hogy míg a domináns közvélemény-formálók minden „reakciósnak” ítélt mozzanatot „lefasisztáznak”, addig a baloldaliság minden szalonképtelen „vadhajtása” ellenére – sokak szemében – még mindig a haladás letéteményesének számít. Ami a fasizmusnak nevezett nácizmusnál eredendő gonoszság, az a bolsevizmusnál csupán „üzemi baleset” vagy „gyerekbetegség”, ami tévútra vitte az eredetileg szép és helyesen megfogalmazott eszméket. Ebből következik, hogy míg az antifasizmus általánosan elfogadott része a demokratikus minimumnak, addig az antikommunizmusnak – a többség számára – még mindig valami avíttas íze van. (Érdemes lenne persze Demszky Gábor kijelentését, miszerint lejárt az antikommunizmus ideje, összevetni Willy Brandt alapvetésével, miszerint a demokrata épp annyira antikommunista, mint antifasiszta.) Az ellenségkép-teremtésnek persze az is lényeges vonása, hogy a nemzeti történelem mind nagyobb részét láttassuk fasizmusként (vö: Rákosi et. és kilencmillió fasiszta). Ennek érdekében kell az ellentmondásos, pozitív és negatív vonásokat egyaránt felmutató Horthy-korszakot a fasizmus előszobájaként bemutatni, mintha a gyalázatos Szálasi-puccs és az azt megelőző német katonai megszállás nem is a fennálló rend megdöntésére, hanem annak kiteljesítésére szolgált volna. És szintén ennek érdekében kell elhomályosítani azt a tényt, hogy a Kádár-korszak politikai rendszere viszont egyenes folytatása volt a háború utáni törvénytipró kommunista hatalomátvételnek, az ötvenes évek tömeges terrorjának és az ’56-os hazaárulásnak egyaránt. Mint ahogy azt a tényt sem szokás felemlegetni, hogy az MSZP által a mai napig használt vagyontömeg forrása az a jogfolytonosság, ami az MSZMP-n keresztül még Rákosi Mátyás MKP-jából és MDP-jéből fakad. A „horthyzmust” szitokszóként használók dolgát persze megkönnyíti, hogy a fasizmussal való hazug összemosása összekapcsolódik a nácizmus rémtetteit hol sematikusan, hol megrendítő művészi erővel ábrázoló filmek és irodalmi alkotások hatásával. De hányan ismerik azokat az emberi drámákat, amelyeket a kommunizmus több százezernyi magyar áldozata átélt? Születtek ugyan kimagasló művészi alkotások már a nyolcvanas években is, amelyek az értő fülűeknek és szeműeknek valódi katarzist adnak, de a művészfilmektől idegenkedő többséget nem tudják megszólítani. Hogy a mozi világánál maradjunk: a történelemről alkotott közfelfogást leginkább az olyan, érzelmekre is ható filmek formálják, mint a Schindler listája, A kőszívű ember fiai vagy éppen a Braveheart. Hatalmas morális deficitet eredményez, hogy az ebbe a kategóriába sorolható, az elmúlt fél évszázad történéseit drámaian, ugyanakkor populárisan bemutató alkotások egyelőre még nem születtek meg. Valószínűleg ez az egyik oka annak, hogy a mai fiatalok egyharmada tartja pozitívnak azt az ’56-os forradalmat és szabadságharcot, ami minden tekintetben a legfényesebb lapjaira tartozik nemcsak a magyar, hanem az egyetemes történelemnek is. A masszív történelemhamisításra építve aztán bőszen lehet mindenféle elhatárolódásra felszólítani a középtől jobbra álló politikai erőket. A módszer persze ismerős: az 1945–48-as időszak „szalámitaktikájának” része volt, hogy a kommunisták rendre felszólították a Független Kisgazdapártot, valamint a Szociáldemokrata Pártot saját jobboldaluktól történő elhatárolódásra, aminek során persze még Kéthly Anna is „jobboldalinak” minősült. A logika is hasonló: ahogy annak idején a kommunista párt határozta meg, ki a jobboldali reakciós, úgy ma is – Bayer Zsolt örökbecsű kifejezését kölcsönvéve – a balos „megmondóemberek” definiálják a „szalonképes konzervatív” fogalmát, amely embertípus pedig – ahogy azt Molnár Balázs egy korábbi írásában kitűnően karikírozta – tulajdonképpen alig különbözik egy derék baloldali liberálistól. A kelléktárhoz tartozik az is, hogy a létező baloldal szóhasználatában a jobboldaliság mindig összekapcsolódik a gyűlöletkeltéssel, ami különösen annak fényében mulatságos, hogy a szoclib vezérpublicisták – ahogyan azt Tóth Gy. László rendszeresen publikált idézetgyűjteményei is bizonyítják – elképesztő gyűlölettel tudnak írni a konzervatív politikáról és politikusokról, elmenve egészen a „dögöljetek meg!” (Bolgár György – Népszava) felkiáltásig is. Ami persze náluk még szalonképes. A szerző közíró

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.