Merre tart az idő?

Napjaink „gyorsuló idejét” szoktuk emlegetni, és mind többet hallani: semmire nem jut időnk, túl rövid a nap ahhoz, hogy feladatainkat elvégezhessük. Máskor úgy tűnik, hogy egy-egy másodperc örökké tart, és megint vannak pillanatok, amikor úgy érezzük, valami, valamikor már pont így megtörtént velünk. Az már csak természetes, hogy amikor mind többször panaszkodunk „időzavarról”, kutatóink figyelme is egyre inkább a titokzatos idő felé fordul.A legfrissebb adatok szerint a Föld tengely körüli forgása gyorsulóban van, és az idén 1929 óta a leggyorsabban forog földgolyónk (reméljük, ez nem jelenti azt, hogy az események is annyira felgyorsulnak, mint akkor, a baljóslatú tőzsdekrach idején). Pánikra azonban nincs ok, hiszen egyszerű halandó számára észlelhetetlen ingadozásról van szó: a Föld forgásának sebessége aligha hozható összefüggésbe azzal az érzetünkkel, hogy körülöttünk az idő múlásával csak romlik a világ, hiszen a mérések szerint a Föld az elmúlt két évszázadban a tengelye körül hol gyorsabban, hol lassabban forgott, a megfigyelő számára véletlenszerűen változtatva forgási sebességét (tehát ilyen szempontból mégcsak azt sem mondhatjuk, hogy egyre gyorsul a világ). Az eddig rendelkezésre álló adatok szerint az elmúlt száz-százötven évben 1912-ben volt a leghosszabb egy földi nap, míg a legrövidebb 1871-ben.1955-ben, amikor a céziumalapú atomórát kifejlesztették, lehetővé vált, hogy időszámításunkat elvonatkoztathassuk a Föld forgásától. Az eltérések persze többnyire millimásodpercekben mérhetők csak, ám így is szükséges, hogy az atomóra által mért kérlelhetetlenül pontos időt egy-egy esetben szökőmásodpercekkel módosítsuk, mivel a Föld néha késik vagy siet a pontos időhöz képest, és néhány évtized elteltével esetleg este nyolckor kelne fel a Nap, ami – legalábbis néhányunkat – meglehetősen összezavarna.De bármennyire is rohan velünk az idő, vannak mádsodpercek, amelyek örökkévalónak tűnnek. Sokan tapasztalták már, hogy vészhelyzetben, pl. közvetlenül gépkocsibaleset előtt, „megdermed” az idő: úgy tűnik, mintha a veszedelmesen közelgő másik autó egy helyben állna, és soha nem akarna az ütközés helyére érni. Egyes skizofrén betegek és LSD hatása alatt álló személyek is hasonló élményekről számolnak be: mintha megállt vagy lelassult volna az idő. Hogyan lehetséges ez, miközben az atomóra pontosan méri a másodperceket?Több mint tíz évvel ezelőtt mutatták be a magyar mozikban az Oliver Sacks neurológus könyve alapján készült Ébredések című amerikai filmet (fsz.: Robert De Niro, Robin Williams), ahol a film főhősei a 20-as években kitört járványos betegség, az encephalitis lethargica (vírusos, járványos agyvelőgyulladás) szenvedő alanyai: a betegek évtizedeken át passzívak és mozgásképtelenek, nem reagálnak a külvilág eseményeire. Aztán Sacks új gyógyszerrel kezdi kezelni őket, amelynek hatására, rövid időre, ismét magukhoz térnek. A felébredő betegek többnyire arról számolnak be orvosaiknak, hogy mindvégig – évtizedeken át mozdulatlanul! – teljesen tudatuknál voltak, csakhogy valamiféle dermedt tudatállapotban. Az egyik beteg úgy írta le a tapasztaltakat, mintha egy teljesen mozdulatlan tóban élt volna, amely a végtelenségig önmagát tükrözte vissza. Tudata kristálytiszta volt, ám az általa érzékelt világ mentes mindenfajta lehetőségtől.Bizonyos tehát, hogy az idő érzékelése egyes agyfunkcióink következménye. Legtöbbünk készpénznek veszi azt, amit az idő múlása kapcsán érzékel, ám felmerül a kérdés, hogy valóban „múlik”-e az idő, ha a képből kivesszük annak megfigyelőjét, vagyis az embert?Mióta egyre inkább bizonyossá válik, hogy az időérzet valami olyasmi, ami „saját agyszüleményünk”, a tudósoknak fogas kérdésekkel kell szembenéznie. Kutatóberkekben a legnagyobb ilyen kérdés most az, hogy az a képességünk, hogy érzékelhessük az időt, egyfajta speciális, az agyunkban lévő óraműnek köszönhető, vagy olyan általánosabb agyfunkcióknak, mint például amilyen a memóriánk, amely a befutó ingerek intenzitása szerint osztályozza az egyes események hosszúságát. A vita már évek óta tart, ám mostanában a kutatás új lendületet kapott, néhány gondolatébresztő agykísérletet követően (ahol a kutatók főképp kísérleti állatok viselkedését vették szemügyre azután, hogy időérzékelésükért felelős agytevékenységüket manipulálták). Egyes kísérletek azt bizonyították, hogy az agy inkább az őt érő ingerek erőssége, nem pedig időtartamuk alapján képes az „időt mérni”, míg a kutatók kénytelenek voltak azzal a ténnyel is szembesülni, hogy az egytized másodperc és néhány perc közötti időintervallumban – egy kis gyakorlást követően – az ember meglepően pontosan képes megtippelni az eltelt idő hosszúságát, ami szintén a belső óra létezésére enged következtetni. Adódik ezután a következtetés, hogy az eltelt idő megbecslésénél a bennünk „ketyegő” belső órára hagyatkozunk, és ennek az órának működését befolyásolhatják kémai vagy fizikai hatások, amelyek felgyorsíthatják vagy éppen lelasíthatják azt, eképp torzítva időérzetünket. Egyes mérések az agynak már azt a részét is behatárolták, amely az idő érzékeléséért is felelős, és amely agyterületet például az LSD vagy a hirtelen stressz hatására végbemenő kémiai folyamatok erősen befolyásolhatnak.Bármennyire is eltérően érzékeli azonban több ember ugyanannak az eseménynek az időtartamát, ez aligha változtat azon a tényen, hogy a megfigyelt esemény mennyi ideig tart. Abban például minden európai ország egyetért, hogy a kétezredik esztendő néhány nap múlva, január 1-jén veszi kezdetét. A 2000. évhez közeledve azonban – amikor is a fizikusok szinte havonta állnak elő új elméletekkel – kiderülhet, hogy már ebben sem lehetünk egészen biztosak. Ha például megfogható közelségbe kerülne az időgép építésének lehetősége – amely a világegyetemben a feltételezések szerint létező fekete lyukak fizikájának megértésével és pontos leírásával akár valóra is válhat – alaposan át kell értékelnünk az időről alkotott elképzeléseinket (ha Einstein majd évszázados relativitáselmélete hatására ezt elmulasztottuk volna megtenni).Az ilyen fekete lyukak nyitotta, ún. „féreglyukakat” ugyanis nemcsak hogy gyors, csilagközi űrutazásokra lehetne használni, hanem akár időgépként is. Az efféle technológiát hasznosító űrjármű megépítését követhettük nyomon a nemrégiben nálunk is bemutatott, Kapcsolat című amerikai sci-fiben, ahol a fiatal rádiócsillagász hölgy a világűrből küldött üzenet formájában kapta meg az idegenek bolygójára őt elrepítő szerkezet leírását. A filmben nemzetközi összefogással felépített jármű működési elve nem a forgatókönyvíró képzeletének szüleménye volt: a moziban látható „űrhajót” egyértelműen az egyre merészebb, féreglyukakkal foglalkozó tudományos teóriák ihlették. Az űreszköz mesterségesen hozott létre maga körül olyan extrém fizikai „színpadot”, ahol a fekete lyukak szélsőséges körülményei uralkodnak, és ami – a feltételezések szerint – lehetővé tenné, hogy a tér és az idő „meghajlításával” nagy távolságokra pillanatok alatt juthassunk el. A probléma csupán az, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint egy ilyen időkapu – a fekete lyukakban uralkodó viszonyok miatt – már jóval azelőtt elpusztítaná a felé közeledő időutast, hogy az átlépné a „küszöböt”.Mielőtt azonban időutazásról álmodoznánk, tudósainknak azt is el kellene dönteni, hogy tényleg halad-e valamerre az idő vagy csak mi érzékeljük ezt így. Az ilyen formában majd egy évszázados vitát még a századfordulón indította el egy cambridge-i filozófus, bizonyos John McTaggart, amikor látszólag két teljesen ellentétes megközelítését adta a problémának. Az egyik nézet szerint az idő amolyan egyszerű koordinátarendszer, ahol az egyes pontok az adott eseményeket jelölnék, és így nincs értelme az idő „folyásáról” beszélni. A másik teória szerint az idő valóban „folyik”, az események tényleg megtörténnek, és a jövő valóban „beteljesedik”. Azóta filozófusok és fizikusok hada bizonygatja: az idő nem „folyik”, ezt csak mi érezzük így (egyébként is, ha folyik, milyen gyorsan? hogyan mérhetjük valaminek a sebességét önmagával?).Az új évezred kapujában, az időre irányuló fokozott figyelemnek köszönhetően, egyre erősebb a kérdés: miért van az időnek iránya? Miért hűl ki, ami meleg, miért nem felfelé esik az eső, miért terjednek a rádióhullámok az adótól a vevőig, miért rozsdásodik az autó és egyáltalán miért nem javul, miért romlik minden el? És, kedves Horáciuszom, mi az, mit nem tesz rosszabbá az idő?