Giordano Bruno emlékezete

Négyszáz éve, 1600. február 19-én istentelennek nyilvánított tanai miatt az inkvizíció máglyahalállal büntette Giordano Brunót. A sötét középkor kései utórezgése vagy a hatalomféltés az oka a tudós erőszakos halálának?Minden bizonnyal csupán a felvilágosodás racionalizmusának, túlzott magatiszteletének következménye, hogy a középkort mintegy azonosította a szellemi sötétséggel. Hiszen egységes, nemzetközi kultúra született ebben az időszakban, amely a későbbi fejlődés alapját képezte. Ugyanakkor az is bizonyosnak tűnik, hogy a kor társadalmának nagyobbik része sokkal öntudatlanabbul, kritikátlanabbul, hiszékenységben élte meg rendelt idejét.Nem így a dél-itáliai Nolában 1548-ban született Giordano Bruno. A Szent Domonkos által alapított kolduló rend szerzetesei közé lépett ifjú sokáig az igehirdetést, a pogányok és eretnekek megtérítését, emellett az egyházi tudományok ápolását tekintette feladatának. Ám nyugtalan természete, a mindenség titkai iránti vonzódása, valamint heterodox – a rend tanításától eltérő – nézetei miatt korai távozásra kényszerült. 1572-től a polgárosodó Európa számos országát és egyetemét bejárta, bár Kopernikusz tanításairól tartott előadásain vélhetőleg ritkán bólogattak helyeslőleg. 1592-ben meggondolatlan lépésre szánta el magát: újra visszatért Itáliába, a Velencei Köztársaságba. A pápai inkvizíció kezére került. Hosszasan, mintegy nyolc éven át győzködték, hogy vonja vissza tanait, de mivel erre kevés hajlandóságot mutatott, eretnekké nyilvánítása elkerülhetetlenné vált.Kopernikusz tanításai alapján arra a meggyőződésre jutott, hogy a naprendszerek száma, így a világegyetem is végtelen, s benne mindennek anyagi természetűnek kell lennie. A kérdésre, hogy akkor hol marad hely Isten számára, panteisztikus feleletet adott: mindenütt az anyagban végtelen világlélek lakik, s a természet maga a dolgokban rejlő Isten. Istent látja a végtelen világban, mint olyan intelligenciát, amely belső elve a bolygók forgásának és keringésének, általában a mozgásnak.Látnoki, intuitív alkat, mai szóval zseni volt: nem logikai úton következtette ki nézeteit, hanem ösztönösen érzett rájuk, megsejtette tételei igazságát, amelyekkel előkészítette a természettudományos világképet. Joggal emlegethette magát az alvó lelkek ébresztőjeként, egy tisztultabb bölcselet tanáraként. (Kései utóda, akinek nagy szolgálatot tett felismeréseivel, éppen az az Einstein, aki hozzá hasonlóan megsejtő alkat volt: álmában egy alkalommal lángcsóván lovagolt, ez adta neki az ötletet a relativitáselmélet kidolgozásához.)Története az ókori filozófus, Szókratész sorsára emlékeztet. Bruno önként tért vissza tágabb hazájába, noha számolnia kellett a felelősségrevonással, Szókratész viszont el sem hagyta az istentelenség koholt vádját kiötlő poliszdemokrácia Athénját. Noha mindkettőjüknek módjában állt volna menekülni – nem hazatérni vagy éppen távozni -, illetve korábbi nézeteiket megtagadni, úgy tűnik, igazságtiszteletük erősebben formálta személyiségüket, mint bárminemű világi hatalom. Mert – mint Platóntól tudjuk, noha Szókratésznak tulajdonítjuk – a jogtalanságot jobb elszenvedni, mint elkövetni.Giordano Bruno bíráihoz intézett szavai hasonló érvénnyel hatnak: „Ti nagyobb félelemmel mondjátok ki az ítéletet, mint amilyennel én hallgatom.” Neki a római Campo di Fiorin (Virágok terén) máglyahalál, Szókratésznak a barátai körében kiürített méregpohár lett az osztályrésze. Mindketten inkább akartak halni a helyesen vezetett élet kényszerű végpontján, mint kételyt ébreszteni magatartásuk és gondolkodásmódjuk hitelessége felől.Az utókor idővel rehabilitál, amint Galileo Galilei esetében is történt. Ha Giordano Bruno tévedett volna, mint az általa bírált Kopernikusz a heliocentrikus világnézetével, vétke akkor sem több, mint egy téves, de igazságnak hitt nézet megvallása. A vétek az, ami vele megtörténhetett.