Érdekegyesítés és jogvédelem 1848-49-ben

Emlékírók és társadalomtudósok szinte egybehangzóan úgy ítélik meg, hogy az, ami 1848-49-ben történt, vésődött be a legmélyebben népünk tudatába. S ha az ismeretek nem is mindenben pontosak, jórészt dacolnak a múló idővel, sőt a torzító és kisajátító kísérletekkel, immár öt nemzedék óta. Tankönyvek és szakmunkák, irodalmi és művészeti alkotások örökítik át az ismereteket annak a nevezetes másfél évnek a történetéről. Aligha indokolt tehát dióhéjba szorítva adni ismétlést róla az olvasónak. De aligha felesleges felmutatni 1848-49 szellemi hagyatékának egy-egy meghatározó mozzanatát.Mindenekelőtt a népnek a nemzetbe emelése a jogkiterjesztő érdekegyesítés hatékony politikai eszközével tette történelmi jelentőségűvé a fordulatot. Már a 18. század végén figyelmeztették korai reforme-reink (Hajnóczy Józseftől Berzeviczy Gergelyig) a kiváltságőrző politikusokat, hogy a nemesség – hátában a felzendíthető jobbágysággal – képtelen érvényesíteni rendi „alkotmányvédő” törekvéseit, felszámolni Magyarország politikai és gazdasági kiszolgáltatottságának súlyos következményeit. Több mint fél évszázad megrázkódtatásaira, legjobb reformereink (Széchenyitől és Wesselényitől, Kölcseyn és Deákon át, Kossuthig és Eötvösig) helyzetelemzésére, kiutat mutató érvelésére volt szükség ahhoz, hogy túlsúlyra jusson a felismerés, miszerint az alig néhány százezret számláló „nemesi nemzetet” sokmilliós polgári nemzetté kell emelni a rendi korlátokon áttörő érdekegyesítés révén. Legfőbb eszközének a földesúri gazdaságok korszerűsítését és a szabad tulajdonlásra, illetve munkavállalásra vágyakozó parasztság megnyerését biztosító jobbágyfelszabadítást, valamint a tőle – a nyugati fejlődés tanúsága szerint – elválaszthatatlan jogegyenlőség megteremtését tekintették.KossuthjogkiterjesztéseA legnagyobb jelentősége a jobbágyfelszabadításnak lett, hiszen az ország népességének 79 százaléka, tehát minden öt családból négy élt földesúri függésben, ingyen robotolásra, dézsmaadásra és egyéb szolgáltatásokra kötelezetten. A felszabadulás kétötöd részüknek, a telkes jobbágyoknak beltelekből, szántóföldből, kaszálható rétből álló gazdaságuk polgári tulajdonukká válását jelentette; fele részüket, a házas zselléreket beltelkük tulajdona, továbbá a telkesekkel együtt a közös határ (legelő, esetenként erdő) használatának joga, elkülönítés esetén legelőrész illette. (1848 szeptemberében részben a Deák által kezdeményezett országgyűlési határozatok, 1849 áprilisában Kossuth kormányzóelnöki rendelete tisztázta néhány birtokkategória sorsát, némileg tágítva a volt jobbágyoknak jutó polgári tulajdon körét.)A jobbágyfelszabadításhoz kapcsolódott a „törvény előtti egyenlőséget” biztosító igazságügyi reformok megkezdése, a földesúri bíráskodás, az úriszék felszámolásával. E kérdéskörben indokolt megemlíteni, hogy a királyi jogügy-igazgatóság ügyészi funkcióját az országgyűlésnek felelős kormány felügyelete alá helyezték. Először 1848 júniusában nevezett ki Deák igazságügy-miniszterként két „állami közvádlót”. A kegyelmezés joga az uralkodó kezén maradt 1848 tavaszán, de az alkotmányos fordulattal összhangban csak miniszteri ellenjegyzéssel (előzetes beleegyezéssel) élhetett vele. A Függetlenségi Nyilatkozat után a Kegyelmi Székre ruházták ennek az államfői jognak a gyakorlását. A kormányzat igényességét példázza, hogy egyik tagjává Kossuth – Vukovics Sebő igazságügy-miniszter előterjesztésére – a jogvégzett Vörösmarty Mihályt nevezte ki.Őszinte volt az átalakulás vezetőinek az a jogkiterjesztést értelmező szándéka, amit Kossuth így fogalmazott meg 1848. április 8-án: „A honnak lakosai... nyelv- és valláskülönbség nélkül részesíttessenek a közszabadság közáldásában.” Igaz, a megye- és az országgyűlésben a többnyelvűséget a törvényalkotók többsége nem látta megvalósíthatónak, a képviselő-választások során azonban nem tették kötelezővé, hogy a megválasztottak tanúságot tegyenek a magyar nyelv ismeretéről.1848 tavaszán a protestáns felekezetek jogegyenlőségét sokoldalúan megerősítették és kiterjesztették a vallás- és gondolatszabadságért évszázadok óta küzdő unitáriusokra is. A hazai zsidóság vallási és polgári jogegyenlősítése az előítéletekre hivatkozva halasztást szenvedett ugyan, de 1849 jú-liusában végül is törvénybe iktatta az országgyűlés, mégpedig olyan indoklással, amelyik kiemelte magatartásukat „hűségben és munkásságban nemzeti háborúnk” idején. – A görögkeletiek egyházi „congressus” tartására való jogosultságát 1848 tavaszán törvénybe foglalták; 1849 tavaszán „zsinatot” hívtak össze, szervezeti és oktatási kérdések megtárgyalására. Az 1849 júliusában elfogadott nevezetes országgyűlési nemzetiségi határozat a görögkeleti egyház megnyugtatását is fontosnak ítélve mondta ki „minden népiségek nemzeti szabad kifejlődésének” biztosítását, s tette szabaddá többek között az önkormányzatokban az anyanyelv használatát.Az ifjú HabsburgA politikai jogok kiterjesztése a korábban kiváltságok híján kirekesztettek jelentős részének tette lehetővé a részvételt a közéletben. A választójog – Európa-szerte alkalmazott – vagyoni, jövedelmi, illetve képzettségbeli korlátozása ellenére a jogosultak aránya megközelítően ötszörösére emelkedett. A képviselőház választott volta folytán „népképviseletinek” minősült országgyűlésben a (saját megreformálását egyébként határozatilag szükségesnek nyilvánító) felsőház jelentősége erősen hanyatlott, hiszen az országgyűlés elé kerülő költségvetés és zárszámadás elfogadása a választott képviselőháztól függött.A parlamentáris kormányzati rendszer követelményeinek megfelelően az uralkodó köteles volt az országgyűlést évente öszszehívni, feloszlatási jogát viszont erősen korlátozta a törvény. A kormány pedig ellenjegyzési (gyakorlatilag jóváhagyási) jogával védelmezte az alkotmányosságot az uralkodó minden, esetleg önkényes intézkedésével szemben. A kormány az országgyűlésnek volt felelős, amely indokolt esetben büntetőjogilag is felelősségre vonhatta. A nemzetközi összehasonlításban is igen korszerű parlamentáris kormányzati rendszerben a felelős magyar kormány – néhány, ugyancsak ellenjegyzés mellett gyakorolható felségjog kivételével – teljes végrehajtó (kormányzati) hatalomhoz jutott jogilag Magyarországon. Az 1848 tavaszán alkotmányos engedményekre fanyalodott Habsburg-hatalom azonban – mint ismeretes – nem nyugodott bele az átalakulás jogbiztosítékait jelentő törvények szentesítése ellenére – korábbi hatalmi túlsúlyának elvesztésébe. Előbb leplezetten szította mindenekelőtt a függésében tartott határőrvidékeken a délszlávok és részben a románok jórészt még a rendi kiváltságosok uralma idején felhalmozódott vélt és valóságos sérelmek, valójában jórészt általa akadályozott orvoslásának késedelme miatti elkeseredését, majd fellépett nyíltan is. Az udvarban túlsúlyra jutott önkényuralmi erők – a birodalom nemzetközi pozícióit erősödőnek ítélve – a szentesített törvényekbe foglalt magyar parlamentáris kormányzati rendszer önállóságának felszámolását jelentő követeléseket támasztottak. Az uralkodó törvénytelen – miniszteri ellenjegyzést nélkülöző – rendeletei, majd a császári seregek nyílt támadása önvédelemre késztette a magyar országgyűlést és a neki felelős kormányzatot. A szabadságharc nemcsak azért nyerte el a történelemben kivételes mértékű népi támogatását, mert a lakosság félt a megszállóktól és ragaszkodott választott vezetőihez, hanem azért is, mert megértette, mi forog kockán. Megértette, hogy a hatalom békétlen Magyarország önkormányzatának alkotmányos működésével, a polgári nemzetté válás eredményével, és ismét korlátlanul kíván rendelkezni az ország erőforrásaival és embertartalékának vérével itáliai és németországi hatalompolitikai céljai érdekében.Mellőzve a szabadságharc diadalmas és fájdalmas fejleményeinek taglalását, csak arra emlékeztetek, hogy a palotaforradalommal az öreg V. Ferdinándot felváltó ifjú Ferenc József, noha hadvezérei Erdélyben már orosz csapatok igénybevételére is rászorultak, és téves volt az a hadijelentés, amely Kápolnánál a „magyar lázadók” seregei felett aratott döntő győzelemről beszélt, 1849 márciusának elején fordulatot kívánt adni az eseményeknek. Katonai erővel feloszlatta a birodalmi parlamentet, s olyan császári „alkotmányt” hirdetett ki, amely Magyarországot törvényekbe foglalt jogaitól megfosztva és darabokra tördelve beolvasztani rendelte az „összbirodalomba”.A trónfosztásontúlNoha nem sokkal korábban, 1849. február 12-én az országgyűlés által a kormányzás feladatainak ellátására választott Honvédelmi Bizottmány elnöke, Kossuth parlamenti nyilatkozatában a törvényesség helyreállítása esetén a „becsületes kiegyenlítés” lehetőségét sem zárta ki, a történtek után a „jogfosztó” Habsburg-hatalom trónfosztását indítványozta a törvényhozásnak. Az 1849. április 14-én elfogadott elvi határozat, majd az április 19-én gondosan megállapított szövegű Függetlenségi Nyilatkozat nemcsak a detronizálást, hanem annál többet, sőt fontosabbat is tartalmazott. A hatalmának restaurálására törekvő önkényuralommal kötendő alku helyett a közvetlen európai kapcsolatok helyreállítására, a szomszédokkal való megbékélésre, sőt szövetségre biztatott: Magyarország „midőn... az európai státuscsaládba önálló és szabad státusként belép, egyszersmind kinyilatkoztatja, hogy azon népekkel, melyek vele ezelőtt egy fejedelem alatt állottak, békét s jó szomszédságokat alapítani s folytatni, és minden más nemzetekkel barátságos kötésekkel szövetkezni elhatározott akarata”.Ez a válasz túlmutatott annak a kornak és azoknak a korszakoknak a határain, amelyekben az önkényuralmak szolidaritása még hatékonyabb volt és lehetett, mint a szabadságukért küzdő nemzeteké. Arra figyelmeztetett, hogy nem a hatalmuk restaurálására törekvő hajdani elnyomókkal, hanem az elnyert jogok védelmére kész sorstársakkal kereshetik a siker reményében az érdektalálkozás, sőt érdekegyesítés lehetőségeit.