1981. október 23: közjáték Bem apónál

Nézze, maga azt gondol amit akar, és otthon is azt tesz, amit akar. De most valami nagyon nagy hülyeséget csinált – oktatott ki a rendőrautó sofőrje, amíg a nyomozóra vártunk. Mindenesetre jól körülnéztem: életemben akkor láttam először és utoljára belülről egy “meseautót”

1981. október 23: közjáték Bem apónál

Nézze, maga azt gondol amit akar, és otthon is azt tesz, amit akar. De most valami nagyon nagy hülyeséget csinált – oktatott ki a rendőrautó sofőrje, amíg a nyomozóra vártunk. Mindenesetre jól körülnéztem: életemben akkor láttam először és utoljára belülről egy “meseautót”. A rend őrei rettenetes, a korabeli rezsimet talán alapjaiban megrengető bűnöm miatt tuszkoltak a Lada 1300-as nem túl kényelmes ülésére: letettem egy szál virágot Bem apó szobra elé. Ellenforradalmi cselekedetemre egészen pontosan 1981. október 23-án délután 4 órakor került sor. Jól körülnéztem: néhány, mellékutcákban álldogálló rendőrautón kívül nem sokan lézengtek arrafelé. Nyoma sem volt a negyedszázaddal azelőtti, lelkes tömegnek: az emberek igyekeztek hazafelé a téren átszáguldó 86-os buszon, magam is erről a járatról szálltam le, s lám, máris előléptem a szocilaista társadalom legfőbb ellenfelévé!

A rettegett gimnazista, a 17 éves antihős ott dideregte végig a délutánt egy rendőrautóban. A Fő utcán kaptak el a pribékek, ugyanis voltam olyan balga, hogy miután villámgyorsan kiszaladtam a térről, s meggyőződtem, hogy senki nem követ, kényelmesen beálltam a 86-os busz megállójába. Ott talált rám ez a rendőrautó, melynek kényszerű utasa voltam aznap délután, mikor a több mint egyórás helyszíni kihallgatást követően bevittek a BRFK Deák téri épületébe. Félelmetes volt az az elszántság, az a rettenthetetlen bátorság, mellyel ezek a jó húsban levő, egytől egyig köpcös és bűn ízéstelenül öltözött középkorú férfiak leszámoltak szerénységemmel, aki – vékonydongájú srácként – nyomhattam vagy 50 kilót vasággyal. Először is puszta kézzel benyúltak iskolástáskámba, és szembesültek matematika füzetemmel. Aztán képesek voltak átböngészni kezdetleges verseimet, s egy szál revolverrel a zsebükben elérték, hogy én, az ellenforradalmi elem a 6,50-be kerülő spirálos füzetet a rendelkezésükre bocsássam. Közben az egyik mackóképű, bőrkabátos elem még azt is megkockáztatta, hogy tanulmányi előremenetelemről érdeklődjön. S a szocializmus építésének elszánt harcosai elegendőnek találtak két állig felfegyverzett rendőrt ahhoz, hogy Pestre szállítsanak. A BRFK elfoglalt nyomozóit aznap annyira lekötötte a hozzám hasonló kaliberű társadalomellenes elemek sakkban tartása, hogy megúsztam egy újabb helyszíni kihallgatással a rendőr-főkapitányság előterében. Ismét előkerült egy, az előzőkhöz hasonlóan köpcös, bőrkabátos alak, és miután joviálisan megjegyezte: miért ne lehetne virágot tenni Bem apó szobrához, s kifaggatott történelmi ismereteim, valamint pályaválasztási szándékaim felől, közölte, hogy elmehetek ugyan, de az életem meg lesz pecsételve. Arról pedig, hogy újságíró vagy tanár leszek, eleve tegyek le – biggyesztette hozzá.

A történetek őt igazolták: azután, hogy az ügyemben kutakodó nyomozók megjelentek a gimnáziumban, szó sem lehetett arról, hogy a Bölcsészkarra felvételizzek. Újságíró pedig csak tíz évvel később válhatott belőlem: mivel a Kádár-rezsim alapjait hasogató tüntetéseken 1986-tól magam is részt vettem, s munkahelyeimen nem rejtettem véka alá, hogy törvénytelennek látom a fennálló rendszert, nem sok időt tölthettem volna el egy szerkesztőségben.

Bem apó szobra sokat látott: nemcsak a forradalmi tömeget, nemcsak várost másodjára ostromló szovjet tankokat, de a későbbi időszakokban azt a néhány javíthatatlan, átnevelhetetlen magyart is, akik a megszállás időszakában továbbra is megőrizték ezt a napot pirosbetűs ünnepként.