Pavlov kutyái 1956-ról

“Biztosak vagyunk benne, és számítunk is arra, hogy a pártállamból itt maradt, ma is hazugságokat író “szakzsenik”, méregbe mártott tollakkal, meg fogják kísérelni – ahogy folymatosan is teszik – 1956 történelmi igazságát elferdíteni, lejáratni – idézi a Magyar Sajtó, a MÚOSZ lapja a www.antikommunista.zona.hu-t, melyet a szaklap harsogóan haragos és ma is harcra kész honlapként emleget. Mégis, a fenti idézet mintegy mottójául szolgálhatna a lap sajátos szellemű megemlékezésének.

Az 1956:a szemtanúk és a szemben levő oldalon szereplő, 1956: a fiatalok című összeállítás ugyanis olyan szemtanúkat szólaltat meg, akik “lézengtek, bizonytalankodtak, féltek”, a fiatalok közül pedig kizárólag olyanokat, akik elutasítják vagy idegennek érzik 1956-ot. (A MÚOSZ, Magyar Újságírók Országos Szövetsége a legnagyobb lélekszámú magyar újságírószervezet, közel 7500 taggal – a szerk.)

– Lézengtem, bizonytalankodtam; az utca számomra nem jelentett igazán támpontot. Felemás érzéseim voltak, féltem, hogy újra fellángol az antiszemitizmus – idézi a lap Bernáth Lászlót.

– Másnap a Róbert Károly körúti kórházba vitt utam, ahol a nagyanyámat látogattam meg. Megnyugtattam, hogy jól vagyok. De mivel összeszedtem valami influenzát, az orvosok marasztaltak. Napokig kórházban voltam, ott vészeltem át az egészet – idézik Vitray Tamás lélegzetelállítóan izgalmas memoárját.

“Tisztességes ember történelmi eseményekről szólva igyekszik elkerülni az évfordulókat, hiszen ilyenkor a historizálás veszélyei megsokszorozódnak. Sőt, történelmi évfordulókról, jeles ünnepekről írni voltaképpen nem is lehet másként, mint tudatos és óvatlan belehányattatással a historizálás alattomos vermébe” –figyelmezetet Boskovics Jenő, aki sportújságíró volt az MTI-nél '56-ban, és szolgálatban volt mindvégig, de persze nem politizált.

Hiába, a tisztességtelen ellenforradalmárok még ezen figyelmzetetés ellenére is minden évfordulón nacionalista szennyirodalmat firkálgatnak...

“Egyike vagyok azoknak, akik rendkívül passzívak voltak akkortájt” – vallja Patak Károly, a MÚOSZ Külpolitikai Szakosztályának elnöke.

Már csak az a kérdés, hogy akkor mit csinált a többi tízmillió ember? A fiatalok szerint, sugallja a MÚOSZ lapja, gyanús és visszataszító dolgokat műveletek:

“Édesanyám gyerekkori élményét dolgoztam fel. Az ő gyerekkora éppen egybeesett az ötvenes évek közepével. És mire észbekaptam, a musical elkezdett ’56-ról szólni”– vallja be töredelmesen Kal Pintér Mihály, az RTL Klub és a Vasárnapi Hírek munkatársa. Majd diadalmasan hozzáteszi: “Bár még ekkor sem a politikai része érdekelt igazán, sokkal inkább az ártatlan emberek kiszolgáltatottsága és az értelmetlen szenvedés. Lehet, hogy én egy sehonnani bitang ember vagyok?”

“Bevallom, bennem meglehetősen zagyva kép él az egészről. Nem tetszik, hogy mindenki mást mond, s hogy mindenki hős. Míg 1848 egyértelmű pozitív érzéseket kelt bennem, addig ’56-ról nem sok jó és szép jut az eszembe” – vallja Szigeti Andrea, a 2 Zsiráf című orgánumtól.

Arról nem esik szó, hogyan érez Szigeti Andrea, akiben pozitív érzéseket kelt 1848, azok iránt, akik gumibottal verték szét a márciusi ifjak emléke előtt tisztelgő ifjúságot a Kádár-rendszerben. Nem beszélve arról, hogy a két, a fiatalok által kirobbantott pesti forradalom hogy válthat ki egy szintén fiatal, ráadásul magyar hölgy lelkében ilyen ellentétes érzelmeket…

A legszebb talán az, ahogyan Balogh Mónika szabadúszó fotós fogalmaz:

“ – 1848 és 1956 közé soha, senkinek a kedvéért nem tennék egyenlőségjelet! Táncsicsék fegyverrel és szellemmel küzdöttek az elnyomatás ellen. ’56-ban azonban, úgy tudom, nem volt mindenki Grál-lovag. (…)Utálom, ahogy a politikusok nyomulnak, ahogy Pavlov kutyáiként megindul a nyáluk, mihelyst 1956-ról szó esik. (A kevés tiszteletre méltó kivétel közé Göncz Árpádot és Mécs Imrét sorolom.)”