Kormorán – az élő legenda

„Szállj sólyommadár, három hegyen túl, Ki szívét osztja szét, övé a remény, Keresd, míg élsz, a népedet.” Ezek a mondatok szállóigévé váltak, hiszen olyan emberek is lépten-nyomon idézik őket, akik nem tudják, hogy a Kormorán együttes dalaiból származnak.

A Kormoránosok ma már élő legendának számítanak, hiszen dalaik senkivel össze nem téveszthető, archaikus magyar hangzásvilágot és rock-elemeket ötvöző tónusa egyedülálló színt képvisel a magyar rockzenei palettán. Utolsó mohikánként őrzik a lángot, mint mindentudó, földöreg táltosok és sámánok méltó utódai. Gödöllői jubileumi koncertjükön Gémesi György polgármestertől vehették át a Magyar Szabadság-díjat. Koltay Gergelyt, a Kormorán zeneszerzőjét, frontemberét azért kerestük föl, hogy foglalja össze a huszonöt év történetét.

– Nyolcvannégyben jelent meg az első lemezünk, a Folk and roll. A legutóbbi, a Tiltott dalok, tiltott hangszereken szinte még tegnap. Ez utóbbi a hatvanadik lemezalbumunk. A Kormorán születésének első percétől kezdve nemcsak együttes, hanem változatosságra törekvő alkotó műhely. Palettáján szerepel számtalan megzenésített magyar költemény, karácsonyi ének és verslemez, szerelmes és pop-összeállítás, színpadi művek, egész estét betöltő rock operák, mint az Elektra mindörökké, a Zúgjatok harangok, a Megfeszített, és a filmzenék, a Julianus, a Honfoglalás, a Sacra Corona dalai. A Titkos szeretőket ráadásul magam rendeztem, írtam.

– Kilenc muzsikus, akik magyarul beszélnek, Magyarországon élnek, s magyarul szeretnék magukat kifejezni. Nem akarnak mellébeszélni. Hogyan kezdődött?

– Huszonöt évvel ezelőtt a 25. Színház kicsiny színpadán kezdte pályafutását a Kormorán együttes öt alapító tagja. Ott találkoztam Papadimitriu Grigorisszal. Első törekvésünk a költészet és népzene összepárosítása volt, meglehetősen vad balkáni és magyar folklórt ötvöztünk. Mintegy két évi kamarakoncertezés után ráébredtünk, hogy túl kell lépnünk az akusztikus zenén, s ránk talált egy egészen másfajta stílus, amit akkor folk-rocknak hívtak. A hetvenes évek közepén, miután az Illés abbahagyta, a Fonográf pedig más irányba indult, a népzene a Kormorán révén jelent meg a rock színpadán, ami meglehetősen furcsa helyzetet eredményezett. Egy ideig sehová sem tartoztunk, mert a táncház mozgalom túl vadnak, a rock pedig túlontúl népiesnek tartott bennünket. Aztán ránk talált egy nyugat-európai management, s ettől kezdve kitágult számunkra a világ.

– A puszta tényeknél fontosabb, hogy az említett fordulat erős elhatározást szült.

– A nyugati tapasztalatok nyomán találtuk meg a küldetésünket. Ugyanis, bár világsztárok nem lettünk, a saját magyar zenénkkel és egyéni hangunkkal hatalmas sikert arattunk egész Európában. Magyarán: óvnunk, védenünk, őriznünk kell nyelvünket, népzenénket, nemzeti és egyedi sajátosságainkat, hiszen a világ is ezt várja tőlünk. Senki nem kíváncsi arra, hogyan próbáljuk utánozni teszem azt, a countryt, vagy a flamencot, mi magyarok. Határainkon túl döbbentünk rá, hogy a debreceni, a miskolci, a szegedi, a pécsi, a soproni, az egri, a budapesti egyetemista és főiskolás körökben, otthon, Magyarország bármely táján, igenis, vár bennünket a mi igazi közönségünk. A folk-rock zenésznek is Bartók, Kodály, Dohnányi példája adhat egyedüli követendő modellt. Át lehet, sőt, át is kell vennünk elemeket más kultúrákból, ám olyan szintézist kell teremtenünk, amely lényegét tekintve a miénk, s így nemzeti kultúránk szerves, elidegeníthetetlen részévé válik. A Kormorán teremtett egy nyelvezetet, amely a rock hangnemében szólal meg, de dallamvilágában és gondolatiságában archaikus és magyar. A mai közönséghez fordulunk olykor a népzene nyelvén, máskor a magyar történelem fordulóin át megszólaltatván a magyarság sorskérdéseit.

– Valóban, a Koromorán dalok legyenek bár megzenésített költemények, szólaljanak meg bár a Julianus, a Honfoglalás, a Sacra Corona filmzenéjeként, üzennek a magyarságnak úgy, ahogy ezt ma alig, alig teszik Magyarországon.

– A rock, bármily hangosan szólt is, a hatvanas-hetvenes évek elején társadalmi mondanivalót hordozott. Gondoljunk csak Illésék, Omegáék, Tolcsvayék és mások híres koncertjeire és nagy dalaira. Ezt a magatartást a mai elüzletiesedett világban mi szinte egyedül, utolsó mohikánként képviseljük. S bár a rádió, meg a televízió nem nagyon játssza dalainkat, mégis, szájról szájra terjednek, a szó szoros értelmében folklorizálódnak. Sokáig voltam szomorú, hogy belőlünk soha nem lesz világsztár, aztán rájöttem, hogy dalainkat éneklik iskolákban, egyetemeken, önkormányzati és országos ünnepségeken, mint a hatvanas években a már eltűnt nagyok kultikus énekeit. A Kormorán soha sem aratott nagy, látványos sikereket, de szinte mindenkit túlélt. Nem lengte körül a botrányok hamis glóriájával megfejelt sztárkultusz, mint a bulvárlapok és a kereskedelmi tévék agyonfavorizált bálványait. De megvan a maga hallgatósága. Másfél hete Gödöllőn, a jubileumi koncertünkön döbbenten szembesültem azzal, hogy nyugdíjas egyetemi tanárok, vezérigazgatók, főiskolások, gimnazisták, a hetvenes korosztálytól a tinédzserekig, egyaránt szeretnek bennünket. Ez minden csüggedt pillanatért kárpótolt és ráébresztett bennünket, hogy a zenénk mindenkinek szól. Muzsikánkkal talán sikerült túljutnunk idő és tér korlátain.