De a falubéliek nem mind mentek el. Csak éppen megfogyatkoztak. 1910-ben még kilencszáznyolcvan lakost számláltak meg itt, ma félannyian sincsenek. A húr nem pattant el, de megereszkedett.
Kovács Tamás tudja milyen a jó íj, és hogyan kell azt fölajzani. Kétéves lánya, Eszter sertepertélt körülötte, miközben ô hol a faluról, hol a mesterségérôl mesélt az idegennek:
– Azt mondják egyesek, vidéken nem jó fiatalnak lenni, nincs mód a szórakozásra. Hát attól függ, ki miben leli a kedvét. Én például Kaposvárra jártam dolgozni, fél hatkor keltem, este hatra értem haza, nem volt abban különösebb élvezet. Most vállalkozóként indián, távol-keleti és velük rokon honfoglalás kori magyar íjakat készítek, olykor kikerül a kezembôl egy-egy hasonmás Boowie-kés. Eladom ezeket egy német kereskedônek, aki jól kizsákmányol, de ez nem izgat, mert megélek rendesen. Falusi iparos vagyok, nekimegyek az erdônek, vadászgatok... Mi kell több ennél?
– És miért éppen kisbajomi? – kérdeztem az ügyes kezű fiatalembert, tudván, eredetileg nem idevalósi.
– Könnyű a felelet erre a kérdésre – mosolyodott el. – Ide nôsültem. Somogysimonyiból származom, de otthon vagyok itt is, dacára annak, hogy félig-meddig csudabogárnak tartanak, hiszen többen nehezen értik meg, miféle is az az ember, aki a történelemkönyveket bújja és idejétmúlt fegyvereket gyárt. Meg eztán azért is könnyű megmaradnom, mert Kisbajomnak van jövôje. Ezt akárki megállapíthatja, aki idetéved.
Hát ebben igaza van a húrok avatott feszítôjének. Magam is azért keveredtem a faluba, mert véletlenül odatévedt ismerôsök lelkendeztek róla, hogy ilyent aztán ritkán látni, s rákérdeztek; somogyi lévén mikor jártam errefelé. Kénytelen-kelletlen azt tudtam felelni; hát bizony igencsak régen, Kisbajom valahogyan kiesik a fôsodorból…
– Ez a mi szerencsénk, azaz inkább ez lesz, mert egészen az utóbbi idôkig inkább csak hátrányunk származott az eldugottságból – mondta Végh Gábor polgármester, aki cseppet sem sértôdött meg, amikor isten háta mögöttinek találtam titulálni szeretett pátriáját, s meg is indokolta, miért örül neki, hogy messzi vannak a nagyobb városok. – Itt nagy a csönd, tiszta a levegô, érintetlen a környezet és ez egyre nagyobb kincs manapság. Az új betelepülôk és a mind nagyobb számban ide érkezô vendégek ezt keresik. Meg a rendet, a tisztaságot.
Meg is találják. Frissen kaszált gyep, tavasztól ôszig virágrengeteg, szépen telepített új fasor, Zsolnay szökôkút, az árkon átívelô csinos hidacska, gondozott hôsi emlékmű és sok hasonló dolog látványa fogadja a Kisbajomba érkezôt, rendszeres takarításról árulkodnak az utcák és a terek. Végh Gábor szerényen a régiekre utal ezt magyarázandó:
– Viszonylag könnyű itt a rendet megtartani. Nagyon tiszta a faluszerkezet. Azért ilyen, mert a tűzvész után a maradni akaró emberek mérnököt hívtak, és az akkori leghaladottabb elvek alapján mérették ki az új községet. A sok egymásra merôleges utca és a központban lévô nagy park így ugyan nem az ôsi magyar falvakat idézi, ám az újra fölépített házak és a helyükön lévô még újabbak azt a természetes fejlôdést mutatják, amely az 1940-es évekig tartott falvainkban. A csúfítás utóbb kezdôdött, de szerencsénkre nem volt nagyobb mértékű.
– Azért nem rombolódott le a régi falu, mert 1967-ig elkerült bennünket a köves út, nemigen jöttek betelepülôk, mi helybéliek pedig ragaszkodtunk ahhoz, ami van – magyarázta a hetedik évtizedét taposó Jenô bácsi. – A 30-as évektôl minden képviselôválasztáson megígérte a jelölt, hogy makadámot építtet, de egyszer sem lett abból valóság. Azután a kommunisták is sokáig csak hitegettek minket, el is vándoroltak az emberek innen tucatjával.
Ötvenegy éve párja Mariska néni, aki íziben megtiltotta, hogy a vezetéknevüket leírjam, s ettôl nem lehetett eltéríteni, többször elismételgette:
– Szenvedtünk mi eleget a Rákosi meg a Kádár idejében, senkinek sem kívánom.
Jenô bácsi inkább gúnyos nevetéssel gondol azokra az idôkre:
– Gumipitypangot, ricinust meg édesköményt kellett vetnünk. Röhögtünk rajta. A köménnyel bevetett földet három évig nem engedték fölszántani, azzal, hogy majd kikel a mag, ha elsôre nem is tette meg. Persze titokban és kínunkban vihogtunk. Késôbb reménykedünk egy kicsit, azután zokogtunk; 56-ban ledöntöttük a ruszkiszobrot, szilveszterkor pedig négy részeg pribék belegéppisztolyozott a bálba, agyonlôtték az egyik barátomat és meghalt egy lány is. Szilveszterkor…
A baromfin kívül már csak disznó mocorog az ólban, az istálló üres, a lónak, a tehénnek hűlt helye, azokra már nincs ereje az öreg párnak. Jenô bácsi az udvari fagyalbokrokból formál szobrokat, olykor esztergál valami szépet az unokáknak, néha elôveszi azt a képet, amely 36-ból való és a színjátszó kör tagjai díszelegnek rajta, maga is ott van, Rózsa Sándor fiát alakította a darabban, amelyet édesapja, a könyvet nagyra becsülô parasztpolgár tanított be a műkedvelô társulatnak. Mert Kisbajomban az is volt. Talán egyszer még lesz is…
– Biztosan lesz – állította a szomszédban Demény-Nagy József, aki majdnem kisbajomi. A háza egészen Jenô bácsiéra hajaz, holott nemrég épült, az udvarán pedig már ott cseperednek a majdani fagyalszobrok. Felesége, Határ Éva adott a bizakodásra bôvebb magyarázatot:
– Mi is azért vettünk itt telket és építettünk portát, mert meglehet egyszer majd egészen idetelepülünk. Üzleti kapcsolatból lett barátság révén tévedtünk a községbe, s szinte a lélegzetvételkor éreztük, hogy ez a falu élni akar. Ha minden a terveink szerint alakul, akkor áttesszük ide a cég székhelyét, hogy itt fizessünk adót, mert itt pontosan látjuk, hogy mire fordítódik. A munkánk a fôvárosban marasztal bennünket, horganyt importál s ad el országszerte a magáncégünk, ezt egyelôre nem lehetne Kisbajomból lebonyolítani, de valamelyest máris kétlakivá váltunk.
– Kinevelôdik elôbb-utóbb a helyi értelmiség is, de addig behozatalra szorulunk belôle, mint az ország a horganyból – tréfálkozott a polgármester, aki módszeresen igyekszik Kisbajomba csábítani legalább ideiglenes lakosnak képzett embereket. Valamint sok-sok vendéget szeretne látni a faluban már a jövô nyáron. Ennek elôsegítésén mesterkedik Kovács László, a falu ezermestere, aki éppen talpasházat ácsol.
– Vendégház lesz ebbôl – mutatta a míves faszerkezetet. – Alap nélkül, tisztán fából építették annak idején a kisbajomi házakat. A fal váza karó, az lesz besározva, a tetô zsúp. Régen több ilyen házat bontottunk le, azaz szedtünk széjjel, azért tudom, hogyan kell megcsinálni. Ma már állandó lakásnak alkalmatlan lenne, de azt néhány éve sem gondoltam volna, hogy a városi embernek olyan igénye támad, mely szerint ilyenben akarna nyaralni. No, ha ez kell, hát építünk néhányat. Egy kisebb utcányit. Egyiknél a kertben lesz a budi, a másik kívülrôl talpasház lesz, de odabent összkomfortos. Kinek mi tetszik.
Kovács László nem tanult ács, asztalos és tetôfedô, de bármilyen famunkát rá lehet bízni és a cserepezéshez is ért. Középületek sora újult meg keze nyomán, most az ôsiekre hasonlító parasztportákon kívül a megüresedett – nyári diákközponttá, népi mesterségek iskolájává alakuló – református parókiánál serénykedik. Özvegyember, nyugdíjas, mindent megtesz érte, hogy faluja gyarapodjék, derűsek a napjai, csak a tévére haragszik:
– Régen, amikor útnak indultam tucatnyi emberrel találkoztam, beszélgettem, télen átjöttek a szomszédok vagy én mentem hozzájuk. Most csak bámulják a dobozt, nem is tudom, mikor tudnak majd megszabadulni tôle. Utoljára a rendszerváltáskor volt nagyobb zsongás, amikor végre leváltunk Kutasról, saját önkormányzatunk lett. Aztán visszabújtak az emberek a falak közé, és csak ritkán jönnek elô.
Valószínűleg a kutasi mostohagyerekségbe rokkant bele egy kissé Kisbajom, akárcsak annyi magyar község a hasonló körülményekbe. A „recept” adott volt, a szomszédos nagyobb faluban alakult meg a községi közös tanács, azután Kisbajomban megszűnt az iskola és így tovább…
Horváth Zsolt és felesége Varga Ágnes ennek ellenére éppen Kutasról került a kisebbik faluba. Az ifjú asszony adta meg ennek okát:
– Az utóbbi tíz évben Kisbajom lekörözte a környékbeli falvakat. Mi hat éve kibéreltünk egy itteni boltot, azután három éve házat vettünk, felújítottuk és ideköltöztünk. Városba nem vágytunk. A férjem száz hektáron gazdálkodik, én a boltot viszem, jó itt nekünk.
– Gazdálkodni sem éppen könnyű – néztem a férfira, de a lakatosból paraszttá visszavedlett ember nem komorodott el:
– Mi könnyű? Dolgozunk, veszteségesek nem voltunk. Ha döcög is a szekér, de azért egészen el nem marad az állami segítség, akad hitel is, működik a támogatási rendszer, habár lehetne sokkal célszerűbb. Morgunk a hibák okán, de nem a nyafogást látjuk a legfontosabbnak. A falusi ember maradjon falusi, akarjon a földbôl élni és bízzék magában. Ez a titok nyitja.
A házaspár együtt gondolkodván arra jutott: leginkább azért érzi magát otthon a férj és a feleség is új lakhelyén, mert egy-egy faluszépítô napon száznál is több önkéntessel együtt csinosítják Kisbajomot és ilyenkor nagyon egy húron pendülnek a falubeliek. Talán ez elvezet majd odáig, hogy minden hétköznap is működni kezd a faluközösség, habár addig még eltelik egy kis idô. Miképpen addig is, amíg a munkanélküliség rémét elzavarják a környékrôl.
Nem volt túlzottan derűlátó, Kakas József, amikor errôl kérdeztem. A cigány kisebbségi önkormányzat vezetôje, aki művészi színvonalú vesszôszobrokat készít, s munkái múzeumokban is láthatók, de az egyszerű kosarak megfonását sem tartja rangon alulinak, elmondta:
– A romák között több, a nem cigányok között kevesebb a munkanélküli, de ha nem teszek különbséget, együtt mindenképen túl sokan vannak. Annyi bizonyos, hogy kellenek a speciális romaprogramok, de én általában válogatás nélkül igyekszem támogatni a rászorulókat. A megélhetést, az önellátást segítô csirkekihelyezési akció során például nem egy magyar családnak is juttattunk elônevelt baromfit. Ez csupán egy példa. Hanem a megoldás nem a segélyezésben van, ezt nem nehéz kitalálni. Nem lehet mindenki vállalkozó, magángazda, munkahelyek is kellenének. Akad itt érettségizett, felsôfokú számítástechnikai képesítéssel, középfokú nyelvvizsgával bíró fiatal, aki hosszú ideje nem tud elhelyezkedni. Azért-e mert cigány? Ebben is lehet valami, de sok magyar sem talál munkát…
Végh Gábor nagyjából egyetértett a megyei és országos cigányszervezetekben is élénken tevékenykedô Kakas Józseffel:
– A szűkebb környéken még nem termett annyi új munkahely, amennyi a szerencsésebb tájakon. Valóban nehéz elhelyezkedni. Azért szervezzük a sok közmunkát, hogy ezen a gondon is segítsünk. Nálunk ingyensegély nincsen, helyette faluszépítést és hasonlókat ajánlunk, fizetést adunk érte és így többeket megtartunk a nagy ellátórendszerekben is.
A községi közmunkák irányítója Kajkos Sándor többtucatnyi embert vezényel napról napra. Errôl így beszélt:
– A kezdet kezdetén volt némi morgás, háborgás, de utóbb szinte mindenki ráébredt, hogy dolgozni nem annyira rossz, sôt néhányan épp azért találtak állást, mert a közmunka során szerzett tapasztalat, a megkapott fizetés zökkentette ki ôket a beletörôdésbôl, rájöttek, hogy a munkanélküliség nem okvetlenül végleges állapot. Nem mondom, hogy könnyű annak a dolga, akinek ma megszűnik a munkahelye, de úgy látom, hogy aki eléggé igyekszik, annak elôbb-utóbb sikerül visszakapaszkodnia valamilyen kenyérkeresethez.
Miközben errôl szólt az eszmecserénk, hirtelen haragra gerjedt a közmunkák mestere. Elôször nem értettem, miért dúl-fúl, majd rájöttem: az utcán végigszórt trágyadarabkák miatt dühöng. „Na, majd adok én neki, mi takarítunk, ô meg szór!”
– Szállítani ezt is kell – vetettem közbe.
– Kell, persze, hogy kell – dohogott kalauzom, aki éppen a négyzethálós utcaszerkezettel igyekezett megismertetni. – De így?!
– Még akad, aki semmivel sem törôdik – bólintott rá erre Harangozó Béla, akivel a megszórt utcában találkoztunk össze, s ha már arra jártunk szívesen látott, nem tudván, hogy nem egészen véletlenül botlottunk feléje, hanem annak történetét firtatni: hogyan nem lett téesztag egyik Harangozó sem.
– Apám konok ember volt, azt mondta ô nem veszi el a másét, de nem adja az övét. Hetekig jártak ide az agitátorok. Ô pedig bujdosott. Két testvéremmel együtt naponta ôrt álltunk, trombitával jeleztünk, apánk meg futott. Azután három hétig haza sem jött, nekünk gyerekeknek kellett ellátni a gazdaságot. Végül ráuntak az elvtársak a keresésre. Nélkülünk alakult meg a szövetkezet. Volt ebbôl némi bajom, de késôbb a respektem is ugyanettôl nôtt. Szegény apám részletesen leírta az egészet egy visszaemlékezésben. A táskájában volt az írása. Benne égett a buszban vele együtt. Akkor, a nagy vasúti szerencsétlenségben.
Az istállóban tehenek szuszognak, sokhektárnyi földön néz széjjel Harangozó Béla. Szép, sudár lánya elvágyik a családi gazdaságból. Hanem elôkerül a tizenegy éves fiú. Kezet ad, jó marka van. Azután nem sokat törôdik velünk, megy föl a kombájnra…
– A gazdaság a mindene, ô kisbajomi marad – mondta az apja, s némi elérzékenyülést véltem látni a tekintetében.
origo.hu
Átszakította a híd korlátját egy autó Nagyrákoson
