Míg egy keresztezôdésnél a zöld lámpára vártak, kihajolt valaki a szomszéd kocsiból és felkiáltott:
– Nézd csak, de Sica, az olasz film királya!
Az ôsz hajú, vonzó charmeur szerényen elmosolyodott, de Lollo látta rajta, hogy örült a bóknak. A rendezô talán a kelleténél jobban elmélázott a királyságán, mert a következô sarkon nem vette figyelembe egy keresztben haladó autó elsôbbségét.
A fékcsikorgás közepette kiüvöltött az ablakból a másik kocsi vezetôje:
– Ki a fene a tanított vezetni, te barom?
Most Lollobrigida mosolygott, talán kissé rosszmájúan, de igen szerényen. S csak ennyit jegyzett meg halkan:
– Trónfosztás!
Büszkeség
Az Operaház feledhetetlen tenoristája, a színésznek és énekesnek egyaránt kiváló Simándy József a hatvanas években egy forró kánikulai napon összetalálkozott egy jegeskocsival. Miközben gyöngyözô homlokát törölgette, vágyakozva nézte a jegesember ténykedését, aki hegyes kampójával húzta elô a csillogó jégtömböket, s évôdött a vödrökkel várakozó asszonyokkal. Közben félpercenként elkiáltotta magát érces hangon: Itt a jegeees! Jegeeet vegyenek!
– De szívesen cserélnék magával, barátom! – sóhajtotta el magát a művész.
– Azt elhiszem! De hang is kell ám ahhoz, uram!
Népszerűség
Latabár Kálmán, a zseniális komikus bejárta a világot. Londonban és Moszkvában, Sydneyben és Los Angelesben egyaránt óriási sikerrel lépett fel. Amerikában léggömbbel a kezében jelent meg a színpadon. – Hoztam maguknak egy kis pesti levegôt – mondta, s kiengedte a lufiból a szelet. Viccnek szánt mondatán a kinti magyar közönség nem a nevetéstôl könnyezett. A taps majd szétvetette a házat. Latyi mégsem tudta igazán megszeretni Amerikát.
– Olyan mindegy, hol lépek fel, Los Angelesben vagy Lajosmizsén. Itt is, ott is magyarok ülnek a nézôtéren, s ugyanúgy veszik a lapot. De ha Lajosmizsén elôadás után bemegyek a vendéglôbe vacsorázni, a pincér is megismer, és az étlapot is el tudom olvasni. Meg aztán a Los Angeles-i pincér mindenkivel kedves, a lajosmizsei meg csak velem.
Krimirajongó
Agatha Christie, az angol bűnügyi regényirodalom felülmúlhatatlan mestere magánéletében híres volt felülmúlhatatlan udvariasságáról.
Egyszer egy hordár csomagot hozott a vidéki villájában élô írónônek. Az idôs hölgy átvette a küldeményt, s borravalót akart a hordár kezébe nyomni. Ám ô – Agatha Christie szellemes krimijeinek rajongójaként – hevesen tiltakozott:
– Nem, nem, köszönöm, nem fogadom el!
– Akkor talán megkínálhatnám egy pohárka vermuttal?
A küldönc habozott.
– Köszönöm, asszonyom, nem iszom – válaszolta.
A bűnügyek királynôje a dohányo s szelencéjéért nyúlt.
– Talán egy finom cigarettával?
Furcsa bizonytalanság suhant át a hordár arcán:
– Sajnos nem dohányzom.
Agatha Christie kétségbeesetten nézett körül a szobában, nem tudta, mitévô legyen. Hirtelen ötlettel felkapta az egyik asztalkán álló, hatalmas virágvázát, és a hordár orra alá tartotta:
– Legalább szagolja meg, mielôtt elmegy, ezeket az isteni tearózsákat!
Az ember egy lépést hátrált, s riadtan felelte:
– Restellem, de nem szeretem a virágokat!
Ekkor esett le végre az írónô agyában a tantusz:
– Kedvesem – nyugtatta meg a küldöncöt –, én csak regényekben szoktam itallal, cigarettával és virággal mérgezni.
Színészbosszú
A Vígszínházban egy krimi ment Csortossal a bíró szerepében. Egész elôadás alatt oldalt ült a közönségnek, mindig a fél arcát mutatva. A tanút Bulla Elma játszotta, akit módfelett idegesített, hogy Csortos sosem tanulta meg a szerepét, ráadásul mindig a súgókat hibáztatta. Egy alkalommal magából kikelve emiatt szemrehányásokkal illette a társalgóban. Akik ismerték az indulatos művészt, féltették is Bullát Csortos bosszújától.
Napokig semmi sem történt, már azt hitte mindenki, feledésbe megy az incidens. A krimi következô elôadásán bejött tanúként Bulla, ránézett a kétségbeesetten álló vádlottra, majd Csortosra pillantva hangos nevetésben tört ki – épp a legdrámaibb pillanatban.
A függöny leeresztése után a színigazgató fölrohant a színpadra, és döbbenten nézett Csortosra. A mester csak a fél arcát festette ki, a közönség felé esô fél arcát, a másikat nem, s ettôl olyan mulatságosan nézett ki, hogy a művésznô nem tudta visszafojtani a kacagását. Az igazgató ôrjöngött. Csortos szelíden mosolygott, és Bullára mutatott:
– Tessék megbüntetni! Ô tette tönkre az elôadást!
Ám tévedett. A direktor levonta az örökös pénzzavarban lévô mester egész havi gázsiját büntetésül.
A mecénás takarékossága
Semsey Andort, a dúsgazdag földbirtokost, fôrendiházi tagot kortársai a magyar természettudományok legbôkezűbb támogatójának ismerték. Vagyonát adományokra, fiatal tudósok külföldi tanulmányútjainak fedezésére, laboratóriumok, könyvtárak felszerelésére költötte. Százezer koronát adományozott a Földtani Intézet építéséhez, hatalmas gyűjteményeket vásárolt a Nemzeti Múzeumnak, segítette a Magyar Tudományos Akadémiát. Legalább kétmillió koronát költött a magyar kultúra és tudomány támogatására. Saját szükségleteire viszont szinte minden fillért sajnált.
Számos anekdota keringett aszkéta természetérôl és aggályos takarékosságáról. Szerény, kétszobás lakásban élt, bútorait újságpapírral takarta le, hogy a látogatók a huzatot ne koptassák. Szegényesen étkezett, mindennapos fôzelékét feltét nélkül ette. Egy alkalommal arra kérte a fizikus Eötvös Lorándot, hogy ha van használaton kívüli télikabátja, ajándékozza neki, mert az inasának kabátra lenne szüksége.
Eötvös néhány nap múlva el is küldte a kabátot. Egyszer aztán szembetalálkozott az utcán Semseyvel, akin megdöbbenve látta viszont a kabátját. Szóvá is tette, mire a gazdag mecénás így magyarázta ki magát:
– Ez a kabát olyan jó állapotban volt, hogy a magamét adtam az inasomnak, és ezt megtartottam!
Borosta
A középkori angol színpadokon – még Shakespeare korában is – minden szerepet férfiak játszottak. Manchesterben az egyik királydráma bemutatóján a város nagy hatalmú polgármestere bosszúsan magához rendelte a társulat igazgatóját.
– Miért nem kezdik már az elôadást? Nem veszi észre, milyen türelmetlen a közönség?
Az igazgató kezét tördelve mentegetôzött.
– Nagyuram, csak néhány pillanatig legyen még türelemmel! Éppen most borotválják a királynét!
Az esernyő
Apáthy Istvánt, a kolozsvári egyetem zoológus professzorát igazi szórakozott tudósként ismerték. Mindig elhagyta hol a botját, hol az ernyôjét.
Egyszer hosszabb európai körútra indult, s hónapokat töltött Nápolyban. Valahányszor levelet írt Kolozsvárra szeretteinek, mindig odaírta – némi büszkeséggel – a levél végére, hogy az esernyô, amit hazulról vitt magával, még mindig megvan. Sôt annyira büszke volt magára, hogy immár hazafelé tartva, a nagyváradi állomáson leszállt a vonatról, s a pályaudvaron a következô táviratot adta föl Kolozsvárra: „Három óra múlva hazaérkezünk: én és az esernyô.”
Három óra múlva csakugyan meg is érkezett Kolozsvárra. Családja már várta a peronon. Mikor a kölcsönös ölelések, csókok után a tudós fel akarta nagy büszkén mutatni az esernyôjét, rémülten vette észre, hogy az sehol sincs.
Ott felejtette a nagyváradi távíróhivatalban.
Csendigény
Népszerű regények, versek, színdarabok szerzôje, Heltai Jenô dolgozni szeretett volna kedvenc kávéházában. Ám a cigányzenekar aznap egyik nótát a másik után játszotta szünet nélkül, s abba nem hagyták volna. Heltai egy idô után megunta a dolgot, és magához intette a fôpincért.
– Ferikém, ez a zenekar mindent játszik?
– Természetesen, művész úr!
– Akkor itt van nekik száz korona. Játsszanak most egy óráig talonmáriást!
Bizalmatlanság
Pethes Sándor, a Vígszínház jeles karakterszínésze, számos magyar film jellegzetes vígjátéki figurája beszállt egy taxiba, és bemondta a címet:
– Pollack Mihály utca hét.
A sofôr gondolkodott egy darabig, majd arra kérte a művészt, mondja meg az utca régi nevét. Pethes bemondta, de egyúttal megkérdezte azt is, miért érez ellenszenvet a gépkocsivezetô az új utcanevekkel kapcsolatban. Erre a sofôr ingerülten visszakérdezett:
– Most káderezünk, kérem vagy utazunk?
Közlekedési kihágás
Kodály Zoltán életének utolsó éveiben történt, hogy szabálytalanul, nem a kijelölt zebrán kelt át az akkori Népköztársaság útján. Megállította a rend éber ôre, aki szalutálva köszönt, majd bejelentette, hogy mivel nem tartotta be a közlekedési szabályokat, megbírságolja. Elôvette a jegyzettömbjét, és felvette a szabálysértô adatait.
– Neve?
– Kodály Zoltán.
– Foglalkozása?
– Zeneszerzô, tanár.
– Lakcíme?
– Népköztársaság útja 87–89.
– Havi jövedelme?
– Negyven-ötvenezer forint.
A rendôr végignézett a hosszú ôsz hajú öregemberen, becsapta a noteszét és részvéttel figyelmeztette:
– Hallja, jóember, most az egyszer elmehet! De máskor jobban vigyázzon magára, mert visszakísérjük ám!
Nézőpont kérdése
A XX. század elején hárman vitatkoztak a Váci utca sarkán: Mikszáth Kálmán, az író, Marczali Henrik, a történész és Ponori Török Aurél, az antropológus.
Egyszer csak egy jól megtermett, szép fiatalasszony jött szembe velük.
A három kitűnô koponya rögvest abbahagyta a vitát, s valamennyien a hölgy után fordultak.
– Mikszáth tömör népiességgel csak ennyit hümmögött:
– Ejha!
Marczali elismerôleg csettintett:
– Akárcsak Rozgonyi Cicelle!
Ponori Török pedig szakmai lelkesedéssel így kiáltott fel:
– Micsoda pompás csontváza lehet!
origo.hu
Csak kevesen válaszolják meg mind a 7 találós kérdést helyesen – Önnek sikerül?
