Mese az elégedettségrôl

Nagy a bánatuk a szocialistáknak, majd elemészti a jelöltjüket. Szegény Medgyessy Péter már bele is betegedett abba, hogy bármerre néz, mindenütt csak pusztulást lát, mindenhonnan csak panaszt hall. Már javasasszonyt is hívtak hozzá, akitôl marxista neveltetése miatt kicsit berzenkedett, de csak megfogadta tanácsát, miszerint egészsége érdekében magára kell öltenie egy megelégedett ember ingét. A sajátja nem jó, mert amióta zsigeri vágy gyötri a miniszterelnöki székért, azóta úgy elillant az eddigi élete során megszerzett milliárdok elégedettsége, mint figyelmetlen mozgalmár kezébôl a gyôzelmi zászló. Elküldte hát Horn Gyulát, legfôbb belsô ellenségét, keressen neki az országban egy elégedett embert, és hozza el az ingét. Legalább addig sem zavar.
Ment, mendegélt a Gyula, és el is érkezett a szakszervezetekhez. Na, azt a panaszáradatot, amit azoktól hallott, nem tette zsebre! Általában kevés a fizetés, de a kormány által bevezetett minimálbér túl magas, a bértábla meg összecsúszott. Nincs szolidaritás, kevés a tagdíj, ezek a fiúk kihagyják ôket mindenbôl. Már egy jó kis sztrájkra sem megy el senki. Nem is tudják, mi várna rájuk, ha a szocialista párt nem kötött volna velük szövetséget, ami persze hivatalosan nem az, de mégis jobb, mint a semmi. Ej, gondolta magában a sokat látott Gyula, nincs nektek más bajotok, csak mióta kerek lett az üzemi négyszög, nem tudtok eleget harácsolni. Bedobott egy vodkát, és tovább indult.
El is érkezett a téeszbôl kilopott eszközöket üzemeltetô káeftéhez. Mondták is neki azonmód, milyen sok az adó, milyen kevés a termés, pusztul a jószág, a kormány nem ad elég támogatást, most pedig még a külsô üzletrészeket is kifizeti a sok okvetetlenkedô tulajdonosnak. Lassan nincs az a csalárd csôdeljárás, ami megmenthetné a kolhozrendszer idejébôl átmentett vagyont. A családi gazdaságok meg csak gyarapodnak. Hát mi lesz így a nagyüzemi mezôgazdasággal? Úgy ömlött belôlük a panasz, mint régen zsebükbe a nyereségrészesedés. Ej, gondolta magában Gyula egy vadonatúj traktor kereke tövében, nincs nektek más bajotok, csak mióta nem kaptok utasítást a pártközpontból, nektek is dolgoznotok kell, ha meg akartok élni. A ti ingetekkel se megyek semmire, morogta, elnyomta a csikket, és tovább indult.
Elérkezett egy kórházhoz, de onnan is csak jajgatás és sóhajtozás hallatszott, ezért gyorsan célba vette az egyházat. Ám az egyik érsek a jó hírnevére hivatkozva nem kívánt vele találkozni, így csak levélben kérdezhette a püspököket Isten szolgáinak elégedettségérôl. A levélnek olyan kénkôszaga volt, hogy fel sem bontották, tehát nem is válaszoltak rá. Gyula így már soha nem fogja megtudni, hogy katolikus pap az oltár mellől mond szentbeszédet, nem a szószékrôl, gyónáskor pedig a miatyánk a penitencia, függetlenül a pártpreferenciától. Ej, egyszer úgyis bebizonyítom, hogy Jézus is baloldali volt, bámult elkeseredve a vodkáspohárba, majd ing nélkül visszaindult a Köztársaság térre. A cipôjét verdeste orra bánatában, így alig vette észre az épülô otthona tövében vígan falatozó favágót. Az szólt utána: Miért búsul úgy, öregapám, jöjjön, falatozzunk együtt! Annyi gyerek szaladgált körülötte, mint a rosta lika, talán még eggyel több is. Hát minek örülnék, vetette oda a fogai között lógó cigarettacsutkát rágva morcosan a Gyula. Hogyhogy minek? – kérdezte a favágó. Enni-inni van mit, épül a házam, lesz hol lakni, itt a sok gyerek, szeretjük egymást, van munkám, van reményünk a jövôre. Kell ennél több? Ej, gondolta Gyula, ki ez az „elcseszett” ember, akit így megbolondított a „hamis kormánypropaganda”? No, nem baj, az inge talán jó lesz még valamire. El is kérte nyomban. Nincs énnekem ingem, kacagott a favágó, mindenre nekem se telik, s belevágta baltáját az útban lévô akácfába. Medgyessy Péter pedig azóta sem érti, miért tért vissza üres kézzel országjáró körútjáról a Gyula. És ebbe majdnem belepusztul.