A holnapra várva

Ma éjfélkor elül a zaj, és beáll a csend. Legfeljebb néhány fanatikus plakáttépkedő oson csak a falak mellett, és letépi, ami még letéphető. De ettől már nem változik semmi. Az ország a holnapra vár. És minden ellenkező híresztelés ellenére sem fél. Pedig még ma is próbálták riogatni a fülsiketítő ricsajban diktatúrával, a demokratikus intézményrendszer lebontásával, a szélsőjobb térhódításával, huszonhárommillió román munkavállalóval, az unió haragjával, állam és egyház összefonódásával, korrupcióval, gazdasági romlással és a gyűlölet elhatalmasodásával. Ám ezt az országot nem csupán fejlődésben visszamaradott médiaidióták lakják. Ezért a többség nem ijed meg saját árnyékától csupán amiatt, mert néhány – elveszettnek érzett hatalmát sirató – értelmiségi azzal akarta teletömni a fejét, hogy itt félelem van. Egyre többen, egyre magasabbra emelik föl fejüket, és így jobban és távolabbra látnak. Tudják honnan indult ez az ország tizenkét esztendeje, tudják hol tart most, és világosan látják, melyik politikai alakulat mennyit tett hozzá a teljes meggyőződéssel sikernek nyilvánítható történethez. És ebből a nézőpontból az is világosan megfogalmazható, merre tovább.
Nem volt persze könnyű a mögöttünk lévő évtized. Nincs közöttünk olyan, aki azt mondaná, minden úgy sikerült, ahogyan terveztük, ahogyan szerettük volna, ahogyan a legjobb. De aki változtatni, építeni, fejleszteni akar valamit, azt nézi, mennyi valósult már meg terveiből, és nem azon siránkozik, hogy még mennyi hiányzik. Úgyhogy, ha van még olyan, aki bizonytalan döntésében, fontolja meg a beállt csendben, melyik párt tett hitet az ország, a magyar nemzet alkotóereje, tenni akarása és álmait valóra váltani képes tudása mellett. És melyik az, amelyik többszörösen megbukott személyiségekkel mondatja el újra és újra az önmaga sorsát irányítani képtelen, segélyekre szoruló tehetetlenek demagóg nagymonológját, lenézve, megalázva, és ami a fő, bénultságra, reménytelenségre kárhoztatva ezzel az országban élők legjavát. Ki nyilvánította hamis kormánypropagandának azt a mondatot, hogy a magyar nép fantasztikus sikereket ért el az utóbbi négy évben? Ki akarta elhazudni a Bereg csodálatos megújulását a kegyetlen természeti katasztrófa után? Ki fenyegetőzött tömeges elbocsátásokkal, amikor többszörösére nőtt a minimálbér, és kik nem kértek a mai napig bocsánatot az okozott riadalomért? Kik bolondították az országot az autópálya-építések során elmaradt közbeszerzési eljárások álproblémájával, holott Magyarországon még soha nem volt ilyen tárgyú közbeszerzés? Kik hazudták, hogy egyetlen méter autópálya sem épült, miközben nem egy felcsúti vállalkozót azzal a váddal próbáltak meg lejáratni, hogy kormánykapcsolataikat kihasználva gazdagodtak meg a sztrádaépítésből? Ki nyilvánította ki aláírásával is, hogy szeretné, ha 2012-ben hazánk rendezhetné az olimpiát, és ki mondta utóbb – önmagát is beleértve, hogy aki ezt szeretné, „annak nincs ki az öt karikája”? Kik voltak azok, akiknek az elmúlt négy év történései csak arra szolgáltak ürügyül, hogy botrányt kavarjanak, gyűlöletet szítsanak, lejárassanak mindenkit, aki tenni, építeni, változtatni akart, tudott, mert?
Ha csak ennyit végiggondol valaki, heves szavazási kényszert fog érezni, és azt is tudni fogja kire adja le voksát. A mögöttünk lévő hangzavarban többször elhangzott, hogy valakik kettészakították az országot. Meglehetősen pontatlan ez a megfogalmazás. Ugyanis két markánsan szembenálló életfelfogás együttes jelenlétekor szükségszerű, hogy az emberek ahhoz csatlakoznak, amelyiket inkább a magukénak érzik. Akik el tudják még hinni a pártállam levitézlett politikusainak, hogy majd ők teszik rendbe azt, amit már annak idején is elrontottak, az a csodára vár, és a baloldalt erősíti. De óhatatlanul szembekerül azokkal, akik önmaguk erejébe vetettek hitet az elmúlt négy évben, és a megkezdett úton tovább akarnak haladni. Akik akkor is hisznek, amikor csodákat nem látnak, azokra már nem hat a szociális érzékenység sztanioljába csomagolt szocialista demagógia. Kikerülhetetlen tehát a választás.
Ám addig élvezzük a csöndet, és töltse el a szívünket a remény, hogy az átélt hangzavar talán végérvényesen elült ezen a tájon. És a holnap, amire annyit vártunk, amiért annyit szenvedtünk, oly sokat küzdöttünk, végre valóban felvirrad.